Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - Vajkai Miklós: Ajándék Nichónak
az eső, majd irgalmatlanul megeredt. Az asszony a fenyőköpönyegben HORIZONTÁLISAN. 0: Nicholito di Veicha új öltönyében vertikálisan. Ifjan. Elégedetten. Jókora esernyője tökéletes szolgálatot tett. Arra gondolt: „AZ ERŐSEK MEGMARADNAK ...” És esztendő esztendő után múlott, és Nicholito di Veichá- nak olykor kedve lett volna az öntömjénezésről, az önbuzdításról, az egészséges emberi önzésről ódát írni. A kor gyermeke volt. Ugyanakkor, mint minden emberi lény: a kor áldozata is. Mária? Vajon tudja-e, hogy Nicho sorsa megpecsételődött? Ha tudja: miért nem furakodik közelebb a szelleme? Mire vár? Vagy a közöny hatalmasodott el rajta? Dig-dig-dig, dig-dig ... — ez a magánérdekű kalimpálás. Dig-dig-dig, dig-dig... — úgy, úgy. „Anyám... Ügy vagyunk itt a kórházban összezárva, találomra mi is, akárcsak — egykor TE VOLTÁL .. . Találomra kerültünk ide. A KÓR KIVÁLASZTOTT BENNÜNKET ... A Halál el- jegyzettjei vagyunk . . — Nicho^ csak nyugi, nyugi... Tarts ki még egy picike ideig... — így, Anyám? — Tarts ki még, vagy ha eluntad a helyzetedet, add fel, hiszen én is feladtam ... — így, Anyám? — Emlékszem, Anyám ... — Nehezteltél rám, Nicho ... — Ügy, Anyám. — Kicsit elkapkodtam a dolgokat, Nicho. Meghalnunk tudni kellene. De hát nem megy ez gyakorlat nélkül, fiú ... — Élnünk is tudni kellene .. . — Azt hiszem, igazad van. Élni. Minden mindig oly váratlanul történik ... Mi mindig felkészületlenek vagyunk . . . — Anyám ... — Tessék, Nicho ... — Tartozol nekem egy történettel... — Tartozom? — Az ifjúkori botlásaid töredelmes gyó ... — Ugyan, Nicho .. . — Belekezdtél, de nem fejezted be ... — Nicho ... — Még mindig bánt ez téged, Anyám? — Még mindig, Nicho ... — Sohasem tudom meg az igazat, Anyám? — Aligha, Nicho ... Mások ébren várják az elmúlásukat. Némelyek meg visszafejlődött harcosokként. Szemben vagy háttal az „objektív kivégzőfalnak”, mondaná Nicholito di Veicha. Kinn hűvös van. Kinn éjszaka van. Kinn ősz van. Nicho álmában nemrég Illény községben járt. Odahaza. Az öreg Kövessy Illés egykor, a divatlapot nézegetve, belehabarodott egy hölgybe. Nyolcvanegy évesen minden ingóját pénzzé tette, és elindult a bébit megkeresni. Az első útkereszteződésnél valaki megszólította. És ő megfordult. Köd előtte, köd utána, mintha nem is létezett volna. Az öreg Farkasházy egyedül várta a Kaszást, és dühében pozdorjává törte a lakberendezést, majd a szoba közepén összeesett. Nicho nem öreg. A félhomályban gyengéd mosoly ül az arcára. Alszik. Hangtalanul ezt mondja:
