Irodalmi Szemle, 1987

1987/10 - Vajkai Miklós: Ajándék Nichónak

Nicholito di Veicha lefogadná, hogy a víztömegnek zöldesbarna színe van, mint a Gúnyárd folyónak.

Aztán az úszás második szakasza!

Tudatalattijának vezérszavai elérik a tagjait. A csontjait, az inait s az izmait. Afféle próbariadó következik.

Nicholito most harciasan gyűri maga alá a vízpárnákat. A teste... Élvezi, mint hág át a víz törmelékein. Rég nem úszott ilyen hajcsárosan. A testét, lám, most megdolgoztatja. Érzi, hogy a só- és zsírlerakódások elhagyják porhüvelyét, és energiává alakulnak át. Hatalmas köröket rajzol a víz felszínére. Az áthághatatlan sötétség most nem zavarja. Bukósuhanás. Spirál. Ollózás. Egy teljes óra az álomközegben. Újabb és újabb mutatványok. Az ereje nem lankad. Érzi, hogy a selymes és sűrű vízben a bőre kivörösödik. És amikor tudata lefújja a próbariadót, Nicho közérzete kitűnő. Kosárülés következik. És Nicholito di Veicha álmában otthonosan érzi magát.

Az elődei reggelente — mindig gondterhelten — vágtak át a falun. S amint haladtak, a félelmük a tudatuk felszínére buggyant. Mentek: vitték magukkal a rossz tapasztalataikat.

— Jaj, most dolgozni megyünk . . .!

— Jaj, most a lelkünket adjuk a földnek, de vajon megtérül-e ebből valamicske is?

Az OTTHONUKRA gondoltak, melyet naponta elhagyni kényszerültek. S ha hazatérve mindent a helyén találtak, megnyugodtak.

Otthon: az életük egyetlen szigetkéje.

Otthon lenni: annyi, mint révbe érkezni.

Igazán csak az értékelheti ezt, akit naponta száműz a szükség.

A szomszéd udvarán mutatták meg Nichónak, hogyan kell az anyaföldről felállni, hogy ne veszítsen emberi méltóságából. „És istenuccse, ha bajba sodródtam, mindig felötlött bennem a kép, és azt mondtam, nem, te nem maradhatsz itt mások prédájára ... S már álltam is fel; hogy tovaindulhassak ...”

Még folytatódik Nicho dialógusa a világgal.. .

A víz hátán fekszik. Szinte egybenő a folyadékkal.

Álom az álomban. Szemének belső falán ősi tenger jelenik meg. Mozdulatlan óriásvíz. S ameddig ellát, szálkás köd permetez.

Odahaza — lefekvés után — gyakran hagyta, hogy a tudatalattija „mozizzon”' egy keveset. Ilyenkor emberi ábrázatok lökődtek a felszínre. Vagy csendeskés oázisok. Mozdulatlan tájrészek. De sohasem nagyvárosi forgatagok, dinamikus pillanatfelvételek. Békés embernek vélte önmagát. De azzal is tisztában volt, hogy mindig foglyai vagyunk adott helyzetünknek. S ha már átgázoltunk egv lapályon, sohasem száradunk meg tökéletesen.

Tudja, hogy egy kórházi szobában küzd az „irdatlan vízzel”, mely egyre forróbbá válik. S arra gondol, hogy most künn, a világban éjszaka van. Békés, még órákon át tartó éjjel. És a tőle független áramlatoknak nem sokat mond az a tény, hogy ő — harminchét esztendősen — karjaival a vizet zatyolja. Nem lazuló sötétség veszi őt körül. És Nicholito di Veicha nagy sebesen egy konkrét irányba úszik. A próbariadó után most kitartóan hajráz. Ugyanakkor megvillan benne a felismerés, hogy feltehetően — nem éri el a partot. A VÍZ. Ez a sűrű és selymes folyadék egyre forróbb, és Nicholito álmában arra gondol, hogy esetleg kioltja az életét. Gusztustalan halál. Az ember megfő a saját levében. A sötétség. Nem engedi tudni, hogy igazán hol van és merre tart. A FÉLELEM . . .

Az apja tudott így rettegni hajdan ...