Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - HOLNAP - Ján Litvák: Süketnémák szigete
semmi esetre sem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy soraimmal a süketnémák szigetének varázslatos zugait tárom majd az ámuló olvasó szeme elé. sosem jártam ott, és ha kiirtom elmémből az oda vezető drasztikus utat (egy hegyes szög segédletével), nem ismeretes előttem egyéb komolyabb módszer, ami szóba jöhetne ebben a mesterségesen életre hívott problémában, orosz barátnőm nagy vonalakban ugyanígy gondolkodik erről, (a szerző megjegyzése: feltételezem, hogy a szöveg könnyebb olvashatóságának érdekében helyesebb lesz, ha az orosz válaszokat szlovák nyelven jegyzem le. továbbá feltételezem, hogy a problémát, amelyet rendkívüli könnyelműséggel vázoltam az előző mondatban, az olvasó játszi könnyedséggel fejtette volna meg barátnőm bevezető szavai után. szeretem őt annyira, hogy gondoskodjam erről, azonban előfordulhatna, hogy valamelyik kritikuson olyan megalapozatlan érzés venne erőt, hogy ilyesmit izzadhatna ki: a szerző már nem egyszer nem túl szerényen mutatott magára ujjal, mikor is kérkedő módon szövegeinek pontosságát fejtegette. egyszerre csak az ő orosz barátnője — ezt idézőjelbe teszi — mintha mi sem történt volna, folyékonyan beszél szlovákul, és bennünk, akik nem vagyunk olyan bizonyosak a szerző szavahihetőségében, ébredezni kezdenek a kétségek...) nem szeretném, ha a kritikusok, akiknek megalapozatlan érzéseik támadnak az én szövegeim olvastán, (be)törnék a fejüket, készséggel írok magamról néhány recenziót (természetesen negatívat), és alázattal adom nyomdába akármilyen név alatt, (tarifám általában egy sör oldalanként, olcsó jános vagyok.) a szomszédomnak, aki fölöttem lakik, elborult az elméje, énekel valamit, azután vitát indít és szónokol, néha az, amit mond, egészen szolid, épp csak értelmetlen. hozzászólásába mindig beleépít valami cukkolót, amitől aztán összeveszik magával, mivelhogy nem ért ám ő mindennel egyet, végül szavaztat, (ezt szeretem a legjobban.) megkérdezi: „tartózkodott valaki a szavazástól, vagy netán valaki nem ért egyet? látom, senki, gyávák!” és így tovább. életemben még nem szórakoztam olyan jót, mint akkor este a süketnémákkal, a perugia a lábunk előtt hevert, királyok voltunk, ha a süketnéma azt akarja mondani, hogy csudaklassz, összeérinti jobb kezének hüvelyk- és mutatóujját, ha azt kérdezi, hol a vécé, nagyjából ugyanazt teszi, csak kétszer, (ezt azelőtt nm tudtam, csak azt, hogyan kell mondani a csudaklasszt.) amikor a süketnéma csudaklasszt mond, azt hozza tudomásunkra, hogy elsőrendűnek tart bennünket, vagy azt jelzi, hogy kitűnően érzi magát, ugyanazzal a gesztussal illik rá válaszolni. vityka azt kérdezte tőlem, hol a vécé, s én azt válaszoltam: csudaklassz. a szomszéd éppen magyarra váltott, ami neki nyilván előnyös dolog, mert számomra az ilyen pillanatokban kritizálhatatlanná válik, ha már nem találja a megfelelő kifejezést, ördögöt utánoz. így: blübb-blübb-blübb. ma már vagy tízszer megtette, nem tudom, mi a vicces ezen. az orosz barátnőm kitüntetett figyelmével, azt kezdte magyarázni, miről folyik a beszélgetés, bort ittunk és hirtelen az jutott eszembe, hogy szimpatikus vagyok neki. táncolni vittem, ahol büntetlenül tapizhattam és jól érezhettem magam. a szomszéd megint ördögöt utánoz, már ismétli magát.