Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - HOLNAP - Igor Otčenáš: Tűnődés a fiatal szlovák prózáról - Stanislava Chrobáková: Kényszerzubbony, Hazárdjáték Se ki, se be, Gombolyag
HOLNAP — DOTYKY Se ki, se be Betértünk az üres házba. A puszta falra akasztottam a kendőmet, ő a köpenyét. Kezünkbe vettük a kopott bőgőt, én testét — ő a vonót, és szembeszegültünk a világgal. A kő mégis kirekesztett bennünket, áldását nem adta. Gombolyag Milyen kemény a simogatás, ha számban megkeseredik a magány, amelyet megkettőz a jelenléted. A mi fájdalmunk, mondom, nem érdemel ennyi élő szerelmet. Térdemen melegedik meggyötört, fáradt fejed. Farnbauer Gábor fordításai Ebben az időszakban a fiatal szlovák próza témaköre szinte kizárólag a családra és az iskolára korlátozódott, olyan témákra tehát, amelyek a legközvetlenebbek, az egyén számára a legkézenfekvőbbek voltak. Az ilyen témaorientációt természetesen nem lehet elmarasztalni. Minden prózaírónak előbb vagy utóbb szembe kell néznie azzal az élményanyaggal, amely a legközvetlenebbül érte őt, amely jellemét formálta és hatott rá. A lényeg azonban az, hogy az író mennyire képes túllépni az egyéni tapasztalaton, menynyire tudja azt általánosítani, részévé tenni a másik ember megismerésének. És ez a mai kortárs prózában nincs jelen. A szövegek pusztán verbális díszítőelemei a szerzői szubjektum szerényke történeteinek. A legtöbb esetben diákélmények ezek, a mozgalmas kollégiumi élet leírásai, amelyekben természetesen a szerelmi történeteké a főszerep, a nagyon is szokványos ivászatokkal összekötött „nonkonfor- mista” buliké stb. És amikor a fiatal prózaíró kilép az utcára, minduntalan egy-egy „szociális esetbe” botlik — infantilis nagybácsiba, periférikus csodabogárba a negyedosztályú vendéglőből stb. —, hogy szemléltethesse, mennyire „rendes” emberek ezek, tiszta erkölcsi tartással, szemben azokkal, akik örökké csak loholnak, halmozzák az anyagiakat, és saját gyerekeikre sem marad idejük. Nincs semmi kifogásom az ilyen téma iránt. A fiatal irodalom azonban elfelejti felvetni a kérdést: irodalmilag mennyire termékeny ez a típus, nemcsak alibizmus-e ez, kitérés a sokkal égetőbb, de egyben aktuálisabb témák elől, amilyen főként a fiatalok viszonya a társadalomhoz, amelyben élnek, a korhoz, amelynek része az ő életük is. Lehet, paradox a kijelentés: a fiatal szlovák próza (dacára mindazon élettapasztalatnak, amellyel megalkotói, a harmincasok rendelkeznek] mintha egyelőre csak mérlegelné a kompromisszumok nélküli szembenézést önmagával. Mindennel foglalkozik, csak önmagával nem. Természetesen nem valamiféle nemzedéki nárcizmust igényelek, hanem olyan műveket, amelyekben az epika eszközeivel elvégezhető lenne e nemzedék analízise: azé a nemzedéké, amely előbb vagy utóbb felelős lesz az életért ebben a korántsem idillikus, az ember harmonikus fejlődését nem mindig biztosító világban.
