Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - KRITIKA - Dusza István: A líra válsága, az más
KRITIKA a megtalált gondolat), hogy akár rétegnyelvi szavakból Is verset írjon. Nem riad vissza a konzumlét sugallta tudati klisék, a reklámszlogenek beépítésétől sem, ha az a költészetét meghatározó értékkeresést szolgálja (jóslatok a jövő évezredről). Ez az értékkeresés pedig logikai következménye annak, hogy költészete a világ értékvesztését tükrözi s ebben a lírai alany nem mindig a költő. Néhány versében az állapot, a cselekvés vagy a helyzet meghatározására a többes szám első személy használata egyben beavatási gesztus is. Ha tetszik, ha nem, olvasójának követnie kell az olyan kettős képek mélyére is, mint a második ciklus címadó verse, A csataterek harmóniája, amely nemcsak egy verscím. Benne világunkat vélem felismerni, amelyben „fázunk / erről annyit s oly hevesen beszélünk / egészen belemelegszünk”. A létezés, a szerelem, a ki- küzdhető célok, az eszmények és az értékek megrendülése jelennek meg ezekben a versekben. Ugyanakkor a költő a létezés egyetlen lehetséges módját az emberi létben látja, amelyről a Gilgames panaszos levele című versében ír. A félistenként ismert sumér eposzhős a költő számára a sikertelenséget példázza, holott a félistennek minden sikerül: „reggeltől estig falakat rakok / egyetlenegy le nem omlik / homokra rakom a követ / évezredekig megáll a helyén / feldobok egy követ / nem hull vissza a földre”. Kőműves Kelemen építőáldozatai, Ady Endre földre visz- szahulló kövei nélkül ellehetetlenül az értelmes emberi létezés. Minden formai és tartalmi távolságtartás ellenére is mélyen átitatódtak ezek a versek költőjük élményanyagával, közöttük olyanokkal is amelyekből csak ál-filozófiai erőlködésekre futja a költői átlénye- gítő erőből. A Jótanácsok, A jelkészült ember, de a Példázat a szegénységről és a gazdagságról is, a nyelvben felismert gondolati játék lehetőségéből nem növekedett bölcs költészetté. Felfigyeltető, hogy ugyanilyen költői attitűddel milyen remek verset írt: „megkérdőjeleztek / felkiáltottak / megvesszőztek / kipontoztak / nem maradt egy árva gondolatjelem se”. (Írásjelek) Példa ez arra, hogy első kötetében Hizsnyai Zoltán mennyire érzi a nyelv legegyszerűbb szerkezeteiben felismerhető gondolatot, s az asszociatív hatás érvényesülésén túl képteremtésének biztossága is minden kétséget kizáróan megvan. Kell-e ennél több egy fiatal költő első kötetét olvasva? Igen is meg nem is. Ismét csak az egyszer már felemlegetett olvasói kéjsóvárgás íratja le velem: a Rondó, amely nyilvánvalóan nemcsak a vissza-visszatérő forma és gondolat fonatára utal, hanem költői elkötelezetségre is a választott út mellett, A Tanítónénivel együtt az a darabja a kötetnek, melyben ama bizonyos falumítosz elsősorban a vers eszmerendszerében jelenik meg, s a távoltartás a forma értékében konkretizálódik. Megdöbbentő őszinteséggel tárja fel előttünk önmagát az ajánlott versekben; választottjaival messzemenően nem képes azonosulni, mert egész költészete éppen a nem-azonosulás. A nevekre utalva (Petőfi, Arany, Krúdy, Karinthy, József Attila, Tzara, Breton, Vonnegut Jr., Chaulot, Guille- vic, Celan, Weöres, Tolnai stb.) két kivétellel, bizonyos szempontból ellenverseket ír. Az egyik kivétel József Attila, akit fiktív nyolcvanéves korában helyez a Halál jia vagyok című vers alanyi középpontjába, a másik pedig Tolnai Ottó, akivel A mi közös show-nk című opuszában vállal szellemi rokonságot. Van ennek a „mesterek-ciklusának” egy befejező verse, amelynek a végén kérdést tesz fel: „össze vagyunk zavarva nem tudjuk / mi a teendő hogy kell befejezni a verset”. Nem ez az egyetlen ilyen ciklus-záró sora, hiszen az első végén a jóslatok között ígéri: „csak mesélni fogunk”, majd a verebekről írva a második ciklus utolsó sorában is kijelenti: „ez a vers szólt utoljára róluk”. Nem formai véletlenek ezek a kapcsolódások, ha belátjuk, hogy Hizsnyai egy lírai én-regényt írt. Ezzel szinte igazolást is szolgáltat azoknak, akik az epika költészetet magába olvasztó hatásáról gondolkodva állítják, hogy a mai líra egyik válságtünete éppen az, hogy elrugaszkodik az epika felé. Ennek ellenére állítom, hogy a fiatal költő autonóm verset, verseket ír, s csupán a tudatos szerkesztés eredményeként kelti egy összefüggő szöveg látszatát. Nemcsak mestereivel, hanem a költő hagyományos szerepével sem hajlandó azonosulni. Az ismétlődés mítosza cimű záróciklusának A vers vége című opuszában fejezi ki: „valamit keresek (...) nem tudom mit találok (...) úgy megy minden ezen a világon / mint a karikacsapás / nekem semmi közöm hozzá / annyira vagyok fontos az egészben / amennyire ben
