Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - KRITIKA - Dusza István: A líra válsága, az más
KRITIKA nem fontos az egész”. Egymás után sorjázó verseiben nem csak önmagát, a verset, a szót, a gondolatot keresi, mert tudatosul benne a világ értékvesztése, amiről nem tudja — ez termékenyítő bizonytalanság! —, mennyiben a költészet, ebben az esetben a saját költészetének az értékvesztése. Kár, hogy ebben a ciklusban is olvashatunk néhány verset azokból, amelyek áldozatul esnek annak a tudatos távolságtartásnak, amelyről már szóltam (Eskü, Amit elmondasz, Az Idő..., A levegői. Sem a világ totalitásával, sem a költészet váteszi felfogásával nem hajlandó azonosulni. Megkeresi azokat a pontokat, amelyek a csatlakozás, a kapcsolódás, a gondolati azonosulás lehetőségeit kínálják. De már a mestereiről írt ciklusban is feltűnt, hogy ezek felismerése után nem az egyetlen költői megközelítés, világmegragadás lehetőségét felismerve vonzódik hozzájuk, hanem a magatartás miatt Ez pedig elsősorban etikai kategória, ami nem költészetük esztétikai rokonságát feltételezi. Ezt a fajta esztétikai különállást és ugyanakkor az emberi magatartással való azonosulást Hizsnyai Zoltán költészete előrelendítőjének látom. Nem jelenti ez azt, hogy ő moralizáló költő. Fittyet hány mindarra, ami a magyar és a világirodalmi hagyományban a moralizáló költészetet képviseli. A magatartás iránti szimpátiája meghatározó módon az alkotói attitűdnek, s nem a moralizáló gondolkodásnak szól. Feltehetően ez igazolja majd mindazok várakozását, akik — első kötetét követően, egy biztosabb költői attitűd kibontakozása után — erőteljesebb lírai világkép megteremtését várják a fiatal költőtől. Ennek igen erős tartóoszlopai már ebben a kötetben is megtalálhatók.
