Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - KRITIKA - Dusza István: A líra válsága, az más
KRITIKA egy adag irónia és önirónia is, mert az, amit ma furcsa módon az irodalom, szűkített látómezőben a költészet, a líra válságaként emlegetünk, az csupán tükrözte- tése a mindent megrontó szellemi világválságnak. Sajnos a költészet mindig is hajlamos volt arra, hogy felvállalja az ilyen-olyan válságokat, ha másként nem, akkor a költők önként haltak meg a csatatereken, a fogolytáborokban, a kocsmák sörpocsolyáiban, a túladagolt morfium kábulatában, a hal_los asszonyi ölelésben, a párbajokban vagy a síneken. Ezért is szeretném én felmenteni a kortárs költészetet válságának vádja alól, mert a válság az olvasóban, a kritikusban, a szellemben, a világban van, s a költészet mindezt most is „csak” felvállalja, önmaga létének veszélyeztetésével. Mi más „szólhatna koronatanúként” ebben a percben, mint az a tény, hogy ebben a „költészeti válságban” új költők születnek, fiatal költőknek jelennek meg első versesköteteik. Ezekben pedig nem más olvasható, mint a világ totalitásának és az alkotó eszmerendszerének viszonya; s ha ez a „totalitás” jelenlegi állapotából eredően válságosnak mutatkozik, akkor nem a költő, nem a költészet a bűnös... Valaki más . . . Számomra mindig az első kötetes költők adják a hitet. Ok mernek hinni a költészetben, mernek bízni az olvasójukban, aki talán még meg sem született. Hizsnyai Zoltán Rondó című verseskötete az előbb említett optimista reménykedésnél jóval több értéket hozott irodalmunkba. Tudva önmagámról, hogy nem szeretem az összefoglalókat, már elöljáróban, szinte tézisszerűen megállapítom: Hizsnyai megmentette önmagát a valamilyen gondolati formában valamennyi költőnknél meglévő falumítosztól. Nem mí- toszellenességet közöl ez a megállapítás, hanem egy költészetfejlődési tényt. A Próbaút című költői és írói antológia költői között is akadtak néhányan, akik minden neoavantgárd és posztavangárd formai sablonba is ezt a falumítoszt szorítják bele. Végül is ennek a geográfiai meghatározottságokból született élettérnek a hatása nem mindenki számára leküzdhető. Addig nincs is baj, amíg — a csehszlovákiai magyar líra élcsapatának költészetéhez hasonlóan — szintetizált tartalmi és formai korszerűségben jelenik meg. Hizsnyai Zoltánnak minden egzisztenciális oka meglett volna arra, hogy ezt a meghatározó létélményt kiírja magából; ha másképpen nem, akkor a távolságtartást segítő iróniával, szarkazmussal. Nem volt rá szüksége, hogy megtegye, hiszen eredendően távolságtartó a költői magatartása, akár ezzel a benne meglévő létélménnyel szemben is. (Az már csak olvasói kéjsóvárság, hogy felteszem a kérdést: milyen versek születhettek volna az effajta már-már megtagadó távolságtartásból és a létélmény vállalásából?) Persze ennek a távolságtartásnak és nem-azonosulásnak megszülettek a versei. Mindjárt az első a kötetben: A Tanítónéni. Az első látásra idilli iskolai helyzetben, a költővé válás gyötrelmén kívül, a költő — az ember — legnagyobb e századi gondját, a közlésképtelenséget, a kapcsolatteremtés képességének a hiányát is megfogalmazta: „sírtunk sírtunk hogy nem értjük egymást / így találtuk meg a közös nyelvet / ezentúl ha más nem hallott csak sírással / beszéltünk és nagyon meg is barátkoztunk / elsírta nekem hogy elfelejtett beszélni”. A négy részre tagolt kötet első ciklusának címadó verse ez, amely mintegy megelőlegezi az olvasónak a bizalmat: „csak azt nem értem mit kell / megértenem negyvenévesen”. Talán akkor sem tudja a költő és az olvasó, ha tényleg negyvenéves lesz, mert az ilyen érthetetlen dolgok csak szaporodnak, míg az ő közös értetlenségük is csak növekszik. Különben miért írnának, illetve olvasnának verset? A cikluscímek (A Tanítónéni, A csataterek harmóniája, Halál fia vagyok, Az ismétlődés mítosza) akár fejezetcímek is lehetnének egy én-regényben, hiszen az öntudatra ébredés, a férfilét első küzdelmei, a szellemi mesterek keresése, majd a költészet lehetőségeinek firtatása adják tartalmukat. Formailag ezek a versek a megszokott szabadversek kereteit nem lépik túl. Költői eszközeit számbavéve mindenképpen szembetűnő a jelzők hiánya, s néhány szimbolista versen kívül találhatunk szürrealista elemeket is az egyes versekben. Ugyanakkor izgalmasak szinesztéziás szókapcsolatai, amelyek költészetének egyéni hangját adják: „a korcsma oltalmában / régi bűzök tenyésznek / akkora feje van a klozetszagnak / mint egy másnapos csecsemőnek”. Ez menti meg verseit a használt nyelvezetből adódó sekélyességtől. Hizsnyai szinte minden esetben képes arra (feltéve, ha nem közhelyszerű
