Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - KRITIKA - Dusza István: A líra válsága, az más
KRITIKA ajánl az irodalmi kapcsolatok értékeléséhez, de kiválasztott területén felderíti a főbb motívumok vándorlását, s kompromisszumot nem ismerve elítéli az egyoldalúságot és elfogultságot. A kulturális és irodalmi kapcsolatok hálózatát tárja fel Kelet-Közép-Európa irodalmaiban a felvilágosodás és romantika korában, s mindig a teljes irodalmi mezőnyt igyekszik megvilágítani okok és okozatok szövevényében, keresve a járható utat a haladás számára. így a tág szemhatárú szakmai vizsgálódást népszerűsíti és a tények tiszteletének erkölcsi parancsát érzi kötelezőnek. I Gondolat, 1986 j DUSZA ISTVÁN a líra válsága, az más (Hizsnyai Zoltán: RONDÓ) A kritikus minden költőtől tanulni kényszerül, különben aligha képes saját eszmerendszeréhez és a valóság totalitásához viszonyítani a napokig keze ügyében és szemhatárában tartott verses- kötet szellemi anyagát. Tudvalevő, hogy lehetetlen a költői megnyilatkozást önmagában vizsgálni — erre még maga a költő sem képes, aki pedig becsületességtől indíttatva, kreatív tudatából eredő alkotói izoláltságra törekszik. Ez pedig nem lehet azonos a világtól való ön-függetlenítéssel, Tiiszen a szubjektum számára ez csak a halállal adatik meg. Objektív anyagiságá- ban azonban akkor sem képes „kiszakadni” a világból. Nem marad más hátra a költőnek sem, mint hogy saját eszmerendszeréhez viszonyítsa a valóság totalitását. A különbség a költő és a kritikus között tehát máris adott, hiszen bezárult a kör: az olvasóban (kritikusban) a költő eszmerendszere is mint a világ totalitásának szerves része jelenik meg, hiszen a kettő a versben eggyé olvasztatott. így aztán megesik, hogy a tanulni képtelen kritikus nem fedezi fel a világ lírai kompozíciójában a komponenseket. Ezzel szemben a költő egyáltalán nem biztos, hogy fontosnak tartja leendő olvasóját, mint a világ totalitásának komponensét. Számára a tévedés lehetősége eleve kizárt, mert szorongatott helyzetében legfeljebb arra hivatkozik majd, hogy számára ennyi és ilyen az önmaga és a világ viszonyából teremthető kompozíció, esetleg éppen olvasója (kritikusa) mellékes szerepére utal majd, elvégre fel kell vállalnia olvasóként a megértés, a befogadás lehető legoptimálisabb esetét: azt a szituációt, amikor már csak önmaga lesz saját verseinek olvasója. Akkor már kizárt a félreértés lehetősége, hiszen a költő ebben a lírai világ-totalitásban minden bizonnyal felismeri önmagát. Képes lesz-e akkor, abban a pillanatban felfedezni, hogy betetőződött a költészet sokszor meghirdetett válsága? Mindezt csupán azért írtam le bevezető helyett, hogy elmondhassam: amíg egyetlen kritikus lesz, aki verset olvas, ebből próbálva tengetni életét, addig a költők sem halnak éhen. Ez a költő és olvasója közötti egyetlen egzisztenciális vérszerződés garantálja a mai válság-világban is a költészet fennmaradását. Ezt akár egy technokrata politikus is leírhatta volna, hiszen a célszerűség tárgyi és a céltudatosság szellemi világában számára a vers legfeljebb az effajta anyagi javak termelőerejeként méltatható figyelemre. Kétség nem férhet hozzá, hogy van mindebben
