Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Kelet- és Közép-Európa között
KRITIKA Victor Hugónál megfigyelt romantikus jellegzetességekből tanulva a kelet-közép- európai romantikus költők (és nemcsak a romantika első hullámában) nem pusztán nemzeti irodalmi elődeikhez, hanem az európai romantikához képest is másképp látták sok egyéb mellett a „nemzeti” kérdést, ezzel szoros összefüggésben a népköltészet és a műköltészet viszonyát, valamint a történetiséget. Ez a másképp látás persze nemcsak hangsúlyeltolódást jelent, hanem gyökeresen új gondolkodásmódot, más szemléletet és más kapcsolatrendszert. Fried bizonyítja, hogy szinte mindegyik kelet-közép-európai irodalomban lejátszódott a népköltészet befogadásának, a népiességnek az átfejlődése. A népköltészet irodalmi stílusvariánsból szemléleti módszerré emelkedett, s ennek messze ható eszmei, esztétikai következményei lettek. Talán a legbeszédesebben a magyar Vörösmarty—Petőfi váltás esetében érzékelhető a népköltészet helyének eltérő megítélése, de a szerző hasonlót tapasztal a cseh Celakovsky—Érben, a szlovén Pre- seren—Levstik, a szlovák Kollár—Král' és más hasonló változások esetében is, ami természetszerűleg kihatott a szélesebb értelmű romantikus irodalmi fejlődés jellegére. A sorban elsőként említett költők képviselik a „tiszta” romantikát, a másodikként említettek kísérletet tesznek a romantika meghaladására, illetve célul tűzik ki a romantika és a népiesség szintézisének megvalósítását. A tanulmánykötet a téma összegezésével zárul {„Bús villámhárító”?), melyben maga az „irodalom kerül megméretésre a népek közeledésének folyamatában betöltött szerepével”, s megállapítást nyer, hogy az irodalom a múltban sokat tett a nemzeti önelégültség fokozására, mert olykor a lényeges kérdésekről terelte el a figyelmet, és sokat tett az önelégültség hiú lényegének és káros kihatásainak leleplezésére is, mivel olykor az irodalom mondta ki a legélesebben a lényeges kérdéseket. Mindez azért is volt így, mert az irodalomtól sokan csupán mesét és szépítést vártak, mások pedig kérlelhetetlen igazmondást, keserű tapasztalatok megfogalmazását. Több múltbeli kelet-közép-euró- pai író ha le is leplezte a leleplezendőt s nem volt kíméletlen öröknek hirdetett eszmények és igazságok iránt — műve többnyire csak egyoldalú belső nemzeti használatra volt jó. Ha a szomszédos népek ábrázolására került sor, ha a vitatott események, így a nemzetiségi küzdelmek megjelenítése került szóba, vagy ha a népek- nemzetek között fellángolt küzdelmeket fogalmazták meg, akkor már nem minden esetben láthatjuk az írókat a tárgyilagos szemlélő elfogulatlan magatartásában, s. ami ennél feltűnőbb, „még a legújabb művek között is több olyan akad, amely nem képes felülemelkedni a begyökerezett véleményeken és előítéleteken. Nem képes a maga realitásában ábrázolni népek: együttélését, a vegyes lakosságú területek valós problémáit, és olyan korszakra is visszavetíti a nemzeti-nemzetiségi ellentéteket, amelyben ilyenek nem léteztek.”’ Elgondolkodtató a szerzőnek ez a kitétele, a pozitív példák azonban Fried számára is nagy jelentőséggel bírnak, s hatásukat konkrét példákkal igazolja. Emil Boleslav Lukáčot említi az egyik nagyszerű példaként, akinek 1943-ban volt bátorsága kiadni szlovákul Ady Endre válogatott verseit V mladých srdciach címmel, 1941- ben megjelentetni Krúdy Gyula A podolini kísértet című regényét és hitet tenni a magyar—szlovák megbékélés mellett egy modern magyar költők műveit tartalmazó antológiával, Na brehu čiernych vôd (1943) címmel. A tanulmánykötet szerzője kiválasztott irodalomtörténeti korszakok jellegzetességeit mutatja meg, hogy egészen mai következtetésekre nyíljon módja. Ogy is lehetne mondanunk, hogy nem. a mát keresi a múltban, és a múlt kutatásakor nem a mában esetleg ismétlődő jellegzetességeket emeli ki. Sosem mellőzi a levonható tanulságokat, és meggyőződéssel hirdeti, hogy nincsenek „kényes” kérdések, mert önmérséklettel, higgadtan minden kérdéshez hozzá lehet és hozzá is kell nyúlni. Nem álszeméremmel kell kezelni e kérdéseket, hanem gondolkodva, tényeket szembesítve más tényekkel és újabb összefüggésekkel, segítségül híva az irodalomtörténeti módszereket, s felhasználva a történeti, eszmetörténeti metódusokat is. így szeli át a korszakokat Fried István Kelet és Közép-Európa népeinek irodalmában, s írja az irodalmi párhuzamok és szembesítések krónikáját, mely a „regényes” részletek ellenére mindig a tényeket beszélteti és helyezi előtérbe. Az összehasonlító irodalomkutatás Fried István által alkalmazott formája — felmutatott eredményei mellett — módszert is
