Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Kelet- és Közép-Európa között
KRITIKA bán, s minden hasznos, értékes megnyilvánulást és gondolatot igyekszik elraktározni és segítségül hívni. Az óriási anyag azonban válogatásra kényszeríti, mert nem foglalkozhat valamennyi számon tartható korszakkal, irodalomtörténetet sem ír, hanem főleg kiválasztott korszakára (felvilágosodás, romantika) összpontosít, amikor még elevenen éltek a régi, másfajta felfogások, s egyszersmind a napjainkig húzódó és ható előítéletek is ekkortájt keletkeztek, s a nézetek egymásnak szegülése kétféle lehetőséget mutatott meg. Nagy körültekintéssel jár el a szerző olyan fogalmak tisztázásakor, mint „nemzeti ébredés”, „nemzeti irodalom” stb., s elsősorban nem leír, hanem alaposan körüljár és minden fontos szempontból elemez. Láttatóan bizonyítja, hogy az irodalom Kelet-Közép-Európában szinte kényszerült arra, hogy a nemzeti mozgalmakkal együtt haladjon, több ízben pedig együtt sodródjék: támogatva azokat, megfogalmazva célkitűzéseiket, igazolva a törekvéseiket. Tény, hogy nemzeti mozgalom és irodalom „hatottak” egymásra, egyik a másiktól ösztönzéseket kapott, így Kelet-Közép-Európában az irodalom és a nacionalizmus fejlődése is szorosan ösz- szefügg egymással, szorosabban, mint például a francia vagy az angol irodalomban. Fried szerint a nemzetfogalom és a nacionalizmusértelmezés az irodalomtörténetnek is feladata, s feladata annak a meglátása is, hogy az igazán jelentős alkotókra a nyitottság, a megértésre törekvés, a nemzet helyének az európai közösségen belül való jóhiszemű keresése a jellemző (Nacionalizmus, nemzet, irodalom ]. A fogalomtisztázó fejezetek folytatásaként különböző aspektusok figyelembevételével teszi a szerző teljessé a kiválasztott korszak témájáról elmondottakat. Az Ember, felvilágosodás, irodalom című fejezetben Fried István a nemzet és irodalom kérdéskörét az ember és irodalom kérdéskörétől részben elválasztva azt fejtegeti, hogy az 1770-es években Kelet-Közép-Európában megteremtődtek a differenciált, a teljes irodalom és irodalmi struktúra kialakulásának a feltételei, s a modern értelemben vett nemzeti és irodalmi tudat kialakulása egyben a tudatára és szabadságlehetőségeire ébredt ember felfedezésének korszaka is. Az emberábrázolás színtere az irodalomban ekkor — mint tudvalevő — többnyire a regény, amely jórészt lineáris vezetésű, didaktikus és filozófiai vagy morális tétel illusztrációiként hat. Mindez a jelentősebb regényszerzőket mégsem akadályozta abban, hogy ma is jól olvasható műalkotásokat hozzanak léret (Bessenyei György: Tariménes utazása, J. I. Bajza: René mládenca prí- hody a skúsenosti stb.). Bármerre is fordul figyelmünk ebben a korban, s bármelyik írói-gondolkodói attitűdjét is vesszük szemügyre, szembetűnik, hogy minden megnyilvánulás érdekelt a nyelvkérdésben. Fried ennek a szempontvizsgálatnak külön fejezetet szentel (Nyelvújítás, klasszicizmus, irodalomj. A szótárak egymás után készülnek el ebben a korban — az anyanyelv értelmező szótárai, két- vagy háromnyelvű szótárak. Mindegyik megjelenése esemény az egyes nemzeti kultúrákban, alapvetően fontos hozzájárulás a nemzeti egységesüléshez, dokumentumai egy-egy nyelv nagykorúságának. Dobrovsky, Kopitar, Révai Miklós, Marcus Pohlin, Anton Bernolák, de Jung- mann és Kazinczy, sőt Vörösmarty Mihály és Preseren is joggal érdemli ki itt a szerző elemző figyelmét. A nyelvi alapozás, a szótártam irodalom fellendülése nagyban szolgálta a nemzeti mozgalmakat, és az irodalom, valamint a nyelvészet „emancipációját” is lehetővé tette: hogy az irodalomnak nyelvi-esztétikai, a nyelvészetnek pedig szaktudományi vonatkozásai is kellő hangsúlyt kapjanak. E korszak történeti nyelvészete a lingvisztikái források szerint is a nyelvteremtéshez adott érveket, a kritikai szemléletet segítette és a helyesírás korszerűsítéséhez is hozzájárult. Ezzel párhuzamosan pedig a szépirodalom nyelvi problémáira figyelő költők, elméleti szakemberek a lírikusi nyelvben rejlő lehetőséget fedezték fel. Fried a felvilágosodás nyelvi és irodalmi megújulásának kérdéskörén túl fontos adalékokat nyújt a kelet-közép-európai romantika jellegének értelmezéséhez („Az idő fut lelkem elől, s vágyaimnak előle”). A felvilágosodás utolsó szakaszában a „romantikus áttörést” elsősorban a költői gyakorlat valósította meg, akkor, amikor Vörösmarty, Mickiewicz, Mácha, Preseren, Njegos vitathatatlanná tette saját nemzeti nyelvén az új irány, az új költői magatartás mindent elsöprő győzelmét. A szerző konklúziója így foglalható össze: a Byronnál, a korai német romantikánál, a
