Irodalmi Szemle, 1986

1986/9 - KRITIKA - Lacza Tihamér: A csillagos ég képeskönyve

§šg*£ti§i*x

A CSILLAGOS EG KÉPESKÖNYVE

(Büdők Zsigmond: Harmatlegelő)

A csillagászat — a tudománytörténészek zömének egybehangzó állítása szerint — a legősibb tudomány. Talán azért is, mert vizsgálatának tárgya és terepe — a csillagos ég — kezdettől fogva adott volt, az égitestek titokzatossága pedig magyarázatot követelt. A Nap, a Hold, a bolygók és a csillagok mozgásában, alak- és helyváltoztatásában megfigyelhető törvényszerűségeket viszonylag hamar felismerték, ezeket elméletileg (pl. számrendszerek kialakítása] és gyakorlatilag (naptárkészítés, bizonyos mezőgazdasági munkálatok időpontjának meghatározása stb.) egyaránt kamatoztatták. A csillagászat természetesen nem nélkülözte a spekulatív elemeket sem, hiszen az égi objektumok keletkezésével és mibenlétével kapcsolatosan az ember hosszú ideig osupán a kép- zelőerejére hagyatkozhatott. A mitológia és a kozmogónia szinte elválaszthatatlanul összeforrott, a csillagos ég benépesült istenekkel és csodálatos emberfeletti lényekkel. Minden kultúrkör, minden nép kialakította a maga sajátos csillaghitét, amelynek voltak ugyan másokéval közös elemei is, de egészét tekintve mindegyik egyedi hiedelemrendszert alkotott. Azokban a kultúrkörökben, ahol az írásbeliség korán kibontakozott, ez a hiedelemrendszer viszonyáig sértetlenül konzerválódott; más, az írással fejlődésüknek csak egy későbbi szakaszában kapcsolatba kerülő népek és kultúrkörök esetében ez a hiedelemrendszer csak töredékeiben maradt fenn, amelyekből az egészet utólag már lehetetlen újraépíteni. A magyar népi csillaghittel is így van ez, jóllehet a legendafoszlányok és a népi csillagnevek gazdagsága azt sejteti, hogy egykor a magyarság egy olyan mitológia birtokosa volt, amely átfogó rendszerbe építette a világ keletkezésével és jelenségeivel kapcsolatos elképzelésket és magyarázatokat. A magyar mitológia — s benne a népi csillaghit — emlékeinek az összegyűjtése viszonylag későn, a XIX. században indult meg, s bár különböző szintézisek (pl. Ipolyi, Kandra munkái] is napvilágot láttak, a rekonstrukció mára reménytelenné vált.

A gazdasági fellendülés és az ipar térihódítása nem kedvez a néphagyományok továbbélésének, az életmód változásával a régi szokások fokozatosan elhalnak és feledésbe merülnek, újak pedig csak igen lassan (vagy egyáltalán nem) teremtődnek. Hasonló a helyzet bizonyos ismeretekkel és megfigyelésekkel is: funkciójukat vesztik vagy fölöslegesekké válnak, és elfelejtődnek. A központosított meteorológiai előrejelzés korában ugyan mi szükség volna például arra, hogy égi tünemények alapján jósoljuk meg a másnapi időjárást? A pontos idő meghatározásához sem kell már a csillagokat szemügyre vennünk, elegendő az óránkra pillantanunk. S régebben is viszonylag kevesen voltak azok, akik — mondhatni — bensőséges kapcsolatban álltak a csillagokkal. Ezek