Irodalmi Szemle, 1986

1986/9 - KRITIKA - Lacza Tihamér: A csillagos ég képeskönyve

az emberek foglalkozásuk révén akarva-nem akarva váltak a csillagok járásának ismerőivé, s a csillagokkal kapcsolatos hiedelmek és elképzelések legfőbb terjesztőivé. Pásztoremberekről, hajósokról, őrökről van szó elsősorban, akiket a munkájuk sokszor egész éjjel virrasztani kényszerített. Mára már kevés képviselőjüket találjuk, s az általuk hagyományozott ismeretek is folyamatosan feledésbe merülnek.

A népi csillaghit emlékeinek kutatóit ezek a sajnálatos viszonyok várják a terepen, s aligha meglepő, hogy a gyűjtőmunkára fordított energia egyáltalán nem áll arányban az eredménnyel. Ezt azért tartottam fontosnak hangsúlyozni, mert elhangzottak olyan megjegyzések — s nemcsak Bödők Zsigmond munkája kapcsán, hanem más kutatók címére is —, hogy a „klasszikusokból” élnek, s nagyon kevés új információval szolgálnak. Úgy tűnik, ezek a bírálók csak nagyon felületesen ismerik a kérdést, s talán azt sem tudják, hogy már Ipolyi Arnold is a megkésettség miatt kesergett 130 évvel ezelőtt, pedig akkor még alighanem kedvezőbb volt a helyzet. A későbbi kutatások sok új részletet tártak fel, de elsősorban néprajzi szempontból vizsgálták a problémakört, és kevés figyelmet fordítottak a csillagászati aspektusokra: rengeteg népi csillagnevet összegyűjtöttek, de ezek közül csak keveset sikerült valamelyik meghatározott égi objektumhoz kapcsolni. Az adatközlők nagy többsége sem volt tisztában az általa megnevezett csillag tényleges helyzetével, és sok esetben a gyűjtő fogyatékos csillagászati ismeretei is bonyolíthatták a dolgot.

Amikor Bödők Zsigmond a Harmatlegelő c. könyvének megírását elhatározta, nyilván az a cél is a szeme előtt lebegett, hogy valamiképpen rendet teremtsen ebben a dzsungelben, magyarán: lehetőleg minél több népi csillagnevet azonosítson, konkrét objektumhoz kapcsoljon. Ha szemügyre vesszük a kötet 82. oldalán kezdődő lajstromot, láthatjuk, hogy ez felerészt sikerült is neki — ám könyvét igazában az teszi jelentőssé, hogy egyáltalán megíródott. E munkán kívül ugyanis nem ismerek más olyan könyvet, amely kizárólag a magyar népi csillagnevekkel és csillaghittel foglalkozna, s megpróbálná valamilyen rendszerbe foglalni az e tárgyban eddig felhalmozott ismereteket.

S noha tudományos igényességgel megírt műről van szó, Bödők Zsigmond könyve a szó jó értelmében vett ismeretterjesztő munka, amelyet 12 évesnél idősebb tanulóknak ajánl ugyan a kiadó, de felnőttek is sok haszonnal forgathatják. A szövegközi rajzok nagymértékben megkönnyítik a tájékozódást, a szerző színes felvételei pedig jól kiegészítik a leírtakat.

Bödők Zsigmond szakmáját tekintve csillagász, de ebben a könyvben néprajzosként is jeleskedett, hiszen az anyag egy részét maga gyűjtötte a Csallóközben és Nyitra [Nitra] környékén. Stílusa egyszerű, sallangmentes — élvezetes. A színes képek itt-ott elcsúsztak ugyan, a színek sem mindig tökéletesek, de erről a szerző aligha tehet, mint ahogy arról sem, hogy könyve csupán 1600 példányban jelent meg [Magyarországra sajnos nem jutott belőle). A könyv alig néhány hét alatt elfogyott — az iránta megmutatkozott érdeklődés két dolgot is bizonyít. Az első szinte természetes: a csillagászat, a csillagok világa sok embert izgat és vonz, az ilyen témájú könyvek keresettek. A második dolog már kevésbé magától értetődő, de mindenképpen elgondolkodtató: a Madách Kiadó ismeretterjesztő kiadványai általában nem sokáig porosodnak a könyvesboltok polcain, tehát a csehszlovákiai magyarság körében kialakult egyfajta igény az ún. tényirodalom iránt, amelyet véleményem szerint -a kiadó a lehetőségekhez képest nem karolt fel eléggé. Amint Bödők Zsigmond példája is mutatja, a csehszlovákiai magyarok között is akadhatnak olyan kiváló tollú természettudományos vagy műszaki képzettségű szakemberek, akik nagyobb érdeklődésre számot tartó ismeretterjesztő művel örvendeztethetnék meg az olvasókat. Sokan közülük rendszeresen publikálnak a csehszlovákiai magyar lapokban, s talán könyvvel is jelentkeztek volna már, ha kellő buzdítást kaptak volna. De erre talán még most is van lehetőség. (Madách, 1986j

Lacza Tihamér