Irodalmi Szemle, 1986

1986/4 - LÁTÓHATÁR - Kövesdi János: Irányzatok és törekvések és 1945 utáni magyar irodalomban (Interjú Csűrös Miklóssal)

sok. 1956 után is jó egy évtizednek kellett eltelnie, amíg az irodalom és a kritika viszonya konszolidálódott, de az egykori áldatlan viszályoknak máig ható következményei vannak. Az az emlék, hogy a kritika nagy része egy időben szorosabban kötődött az irodalompolitikához, mint az irodalomhoz, az írókban gyanakvást alakított ki és tartósított a hivatalos vagy hivatalosnak vélt bírálatokkal szemben. Az utóbbi húsz-egynéhány évben szélesebbre húzódott a kritika mezőnye, többféle irányzat, törekvés ízlése artikulálódik általa, s ez sokat oldott a régi ellentéten; az új helyzetben a kritikusok közötti nézetütköztetés, a polémia feltételei is jobbak, az írók pedig — s ezt egy-egy érzékeny fölszisszenés sem cáfolja, sőt megerősíti — jobban figyelnek a bírálatra. Egyébként ritkábban gondolunk rá, hogy a kritika nem elsősorban elmarasztalásaival, hanem dicséretéivel, kiemeléseivel hat, megerősítheti az írót félig tudatosított törekvéseiben, segítheti a választásban önnön lehetőségei között stb. Az irodalomkritika mára tudatosította, hogy az ideológiai szférával való szükségszerű kapcsolat mellett a legalaposabban esztétikai és poétikai kérdésekkel kell foglalkoznia, műfajok, íróegyéniségek, művek elemző vagy szintetikus értékelése a feladata. Hogy betölti-e ezeket a feladatait? Jó néhány fölkészült, érzékeny kritikus ír ma Magyarországon, de a kereslet elég nagy ahhoz, hogy a műfaj felszínesebb, alacsonyabb igényű zsurnalisztikus változata is tág teret kapjon. (A minőség persze nem a terjedelemtől vagy a recenziót közlő orgánumtól függ.) Olyan tekintélyre* amilyet valaha Bajza, Erdélyi János, Gyulai, Schöpflin, Osvát, Babits, Lukács, Németh László és társaik kivívtak maguknak, mai irodalmár aligha pályázhatna sikerrel. Esélyünk inkább arra van, hogy ízlésirányokat tudatosítva, meghatározott tendenciák értékeit — nem a többi rovására — alaposan föltárva bővítsük mintegy a közönség (és egymás) érzékenységi regiszterét. A különböző kritikusi szólamok jó esetben olyan polifóniában egyesülhetnek, amely kifejezi magának az irodalomnak a sokrétűségét, a törekvések változatosságát és alakulását.

— Szinte általános az a vélemény, hogy az utóbbi évtizedben a magyarországi prózában a tényirodalom és a szociográjia jár az élen, míg a széppróza a másodhegedűs posztjára szorult. Megítélésem szerint nem egészen ez a helyzet, hiszen a széppróza is felmutathat figyelemreméltó, sót emlékezetes fegyvertényeket, talán arról van inkább szó, hogy a tény- és a szociográfia-irodalom végre felfigyeltetően és méltóképpen felzárkózott az iránta mindig meglévő igényekhez. Nagy Lajos Kiskunhalmától Csák Gyula Mélytengeri áramlásán, Moldova György nagy felhajtóerejű szociográfiai könyvein, László-Bencsik Történelem alulnézetben című művén át a Magyarország felfedezése sorozatig sok értékes munka akad a tényirodalomban. De szinte önkéntelenül fölmerül a kérdés, hogy a tengernyi hasznos részleten, ténymegállapításon túl ad-e nagyobb távlatot a tényirodalom és a szociográfia, képes-e túlmutatni önmagán?

® A kérdés két részből áll, mindkettő fontos és érthető, de némiképpen ellentmondanak egymásnak. Ami az elsőt illeti, a tényirodalom és a szociográfia (bár nem egészen azonos jelenségeket jelöl meg ez a két kifejezés) inkább a hatvanas és részben a hetvenes évek irodalmában volt elsőrangú jelentőségű. Az 1956 után kialakult új helyzetben valóban kollektív igénnyé vált a tényekkel, a konkrétumokkal való szembenézés, és ekkor tért vissza az irodalom a konkrét társadalmi valósághoz, a tények leírásához. Olyan következtetés alakult ki az ötvenes évek téziseket igazoló, doktrínákhoz alkalmazkodó irodalma tanulságainak ismeretében, hogy inkább a valóság individuális adataiból kell kiindulni egy megszerkesztett, akár szillogisztikus, akár utópikus vagy ideális világ helyett, mintegy a tényeken keresztül kell megközelíteni az életet, az élet értékeit. A legutóbbi évtizedben azonban megváltozott szépirodalomnak és non-fiction-nek ez a viszonya. Azok a fiatalabb, ma már természetesen csak a magyar szóhasználatban fiatalnak nevezhető írók, akik leginkább kitűntek az utolsó évtizedben (a teljesség igénye nélkül említem Hajnóczy Péter, Esterházy Péter, Nádas, Bereményi, Lengyel Péter, Spirő György nevét), ezek az írók tehát nem a valóság szociografikus tükrözésével, nem a dokumentarista módszerrel dolgoztak és dolgoznak, sőt egyfajta új artisztikum, mí- vesség, a szöveg kidolgozásának írói öröme jellemzi őket; sűrűn élnek a paródia, a pastiche eszközével, beépítik a szövegbe magának a szövegnek a keletkezéstörténetét; inkább egy újfajta literatizmus, az irodalmiság önállóságát hangsúlyozó szemlélet fejeződik ki műveikben, mint a „valóságnak” az a szolgálata, tényekben való megrögzítése, amely a szociográfiát jellemzi. Sőt maga a látszólag szociográfikus ihletésű irodalom is megváltozott, közelebb került a „szép”-irodalomhoz. Csalog Zsolt, aki az ilyen típusú