Irodalmi Szemle, 1986

1986/4 - LÁTÓHATÁR - Kövesdi János: Irányzatok és törekvések és 1945 utáni magyar irodalomban (Interjú Csűrös Miklóssal)

műfajok talán legjelentősebb képviselője ma irodalmunkban, Csehov követőjének vallja magát, és még olyankor is, amikor látszólag csak leírja, „idézi” interjúalanyainak szövegét, erősen stilizált, megrostált, áttételes sugallatú próza jön létre, vagyis a dokumentum írói világteremtéssé alakul át, Csalog magnóját hallgatva az életnek éppen olyan víziója bontakozik ki előttünk, mint a fikciós prózában. Tehát ezek épp annyira irodalmi szerkesztésű, tudatosan megformált művek, akár az előbb említett szerzőkéi. A magyar irodalom másik ága sem fordít hátat a tényeknek, Esterházy, Spiró, Nádas és társa;!-: is mindig a valóságból indulnak ki, de a megszerkesztett, az újragondolt, a költői ihlet által újrateremtett valóság mintha ma fontosabbá válnék az elsődleges tényeknek, a puszta információknak és azok nem-szépirodalmi értelmezésének a tendenciájánál. Harminc évvel ezelőtt az irodalom a tények negligálását fájlalta és a klisék, az elvont várakozások birodalmából tért vissza a dokumentumokhoz, ma egy kicsit mintha másképpen látná ezt a kérdést, sokallaná a tények elhatalmasodását az ember fölött, és a gondolatnak, az eszmének, a művészi koncepciónak a jelenlétét hangsúlyozza.

— Tárgyiasuló világunkban nagyon fontosnak tartom az én és a történelem, az én és a mai realitás, az egyes ember sorsának alakulását meghatározó etika kérdését. Izgalmas figyelemmel kísérni, hogyan formálja az időben létező (történelmi vagy mai] valóság az ént és ahogyan az én reagál a valóság történéseire. Mennyiben képes neki ellenállni, esetleg mennyiben deformálja. A jelenkori magyar irodalomban született jó néhány etikai ihletésű alkotás. A lírai regényben éppúgy, mint az önéletírás vagy az emlékirat műfajiban. A lírai regényben Mándy Iván remekeit, Esterházy Péter Termelési-regényét, Nádas Péter Egy családregény vége című művét, az önéletrajzban Déry Tibor, Illyés Gyula, Vas István nagyszabású alkotásait, a memoárban Kádár Gyula A Lu- dovikától Sopronkőhidáig című szubjektív történelmi munkáját említeném. E lírai indíttatású művekben az elbeszélő természetesen nem kívülről néz, hanem belülről. Az elbeszélés hőse és az elbeszélő közel jut egymáshoz, néha talán fedi is egymást. A látásmód tehát szubjektív. Ám az igény: az objektív (történlemi, mai) valóság kifejezése. Persze van itt egy másik, régebbi tendencia is, mely a hatvanas évek elején született. Ez az irányzat, törekvés nem a külső dimenzióra figyel, hanem a mikrovilágra, az emberi bensőre, arra, hogyan alakul, változik a világ az emberben. Azt próbálja nyomon követni, mennyire tud az egyes ember szinkronban lenni a világgal. Itt elsősorban Fejes Endre Rozsdatemetőjére, Sánta Ferenc Húsz órájára, Sarkadi Imre Elveszett paradicsomára, Somogyi Tóth Sándor Prófétájára gondolok. Hogyan értékeli ön a magyar irodalom e vonulatát? Mennyiben mutatta meg ez a tendencia az embernek önmagához és a másik emberhez való viszonyát, hogyan fogalmazódik meg ennek az irányzatnak a műveiben az emberi tartás? Él-e napjainkban is ez az irányzat és mennyire életképes?

% Nehéz, majdnem lehetetlen mindenestül meggyőző, árnyalt tipológiát találni annak a kölünbségnek a leírására, amely a hatvanas évek irodalmát a hetvenes-nyolcvanas évekétől elválasztja. Időben is párhuzamos folyamatokról van szó: Ottlik, Mészöly, Szent- kuthy vagy Illyés, Déry, Cseres stb. az egész korszak irodalmában jelen van; életrajzi számvetések, mondani sem kell, mindkét szakaszban jelentkeztek, az etikai érdeklődés és ihletés is folyamatos. A nézőpont vizsgálata sem igazít el megnyugtatóan, az egyes szám első személyű fikciós elbeszélésben, vagy a polifonikus regényben, vagy a narrátort alkalmazó epikában stb. gyakran nem lehet pontosan elválasztani a nézőpontokat, azok belső vagy külső mivoltát. Az írói individualitások, a tehetségek természete, egy- szerisége mind óvatosságra késztet a kategorizálásban. És a mezőny mindig szélesebb, változatokban gazdagabb, mint a néhány kiemelt példa, amelyeket, név, cím, amelyekkel bizonyos kérdésköröket vagy tendenciákat jelölni szokás. Ennyi megszorítás után kockáztatnám meg, hogy a hatvanas évekből emlegetett, kiemelt művek többségében mintha több lenne a számvetés, a tisztázás, a dolgok végére járás lehetőségébe vetett hit; ez az ötvenes évek görcseinek oldódásával, külpolitikai és belső gazdasági reményekkel, addig tiltott szellemi áramlatok megismerésével és még sok mindennel magyarázható. Az etikai problémák (egyéni és nemzeti felelősség, önpusztítás vagy alkotó attitűd, kispolgári anyagiasság és messzebbre tekintő életformák dilemmája) még a parabolákban is konkrét társadalmi közeghez vagy történeti szituációhoz kapcsolva fogalmazódtak meg (világháború, 1956; lumpenproletár, munkás, paraszt, értelmiségi hősök és miliők). Az ilyen prózát lendítő erők a hatvanas évek második felétől hirtelen megcsappannak, a társadalmi fogalmak és az erkölcsi értékek tartósságába, érvényességébe