Irodalmi Szemle, 1986

1986/10 - ÉLŐ MÚLT - Csáky Károly: „Művészet, tudomány gyászt öltve siratja kimul-tát ...’’ (Száz éve halt meg Ipolyi Arnold)

annak legszebb darabjai a kézimunka-oktatás szemléltető eszközeiként „mind szélesebb körben ismertek legyenek”.

Ipolyi felismerte a régi népviselet és díszítőművészet értékeit, a hagyományokra épülő háziipar funkcióját. Ezzel kapcsolatban írja egyik tanulmányában: „Jelenleg a népviselet, a háziipar már mind inkább eltűnőben van eredetiségéből. A civilisatio árjának ama nivelláló hatása, mely egyenlítő, romboló munkáját rendesen a kiválónak, a kitűnőnek (...) az eredeti s egyéninek elmosásával kezdi, már nem sokára elsöpri ezt is. Szerencsére, hogy még utolsó órában nyomait felismertük, másképp itt is csak egy tabula rasa maradt volna számunkra. Ezzel is szegényebbek leszünk vala, ősiparunk eleven végnyomait sem lévén, mint annyi mást, végleg elveszettet, többé képesek kimutatni. Még így legalább könyvben és múzeumban, kiadásainkban s kiállításainkon, ha nem a népéletben és nemzeti műformáinkban is, fenntarthatjuk és örökíthetjük ős népiparunk eredeti mintáit, motívumait.”7 A magyar néphagyományi elemek alatt Ipolyi azonban „nemcsak a magyarság, hanem az együtt élő nemzetiségek, sőt esetenként a szomszédos népek hagyományait is értette”.8 Hímzésgyűjteményében is találkozhatunk a szlovák, a szász és a bolgár hímzések gazdag anyagával.

Műgyűjtőnk természetesen a nyilvánosságra is gondolt. 1886-ban Nagyváradon bemu tatta a gyűjtemény 271 darabját. Később művészettörténeti értékű tárgyait a hímzésekkel együtt a „nemzeti műveltségi intézetek gyűjteményeinek” ajánlotta fel. így kerültek a festményekkel egyetemben a megmaradt hímzések is a később alapított esztergomi Keresztény Múzeumba, mintegy megvetve annak alapját. Talán érdemes itt idéznünk Ipolyi végrendeletének idevágó sorait, mivel ezek meggyőzően bizonyítják a műgyűjtő nemes szándékát, a köz számára végzett nem mindennapi cselekedetét. „A Gondviselés oly viszonyok közé juttatván, hogy szükségletemet meghaladó jövedelem felett rendelkezhettem, tanulságos, vagy fejlettebb műízlést eláruló nemzeti, egyházi és magánrégiségekből oly gyűjteményt állíthattam össze, mely alkalmas hazánkban úgy műtörténeti tanulmányoknak, mint a történeti érzéknek és a művészi ízlésnek fejlesztésére. E célból már régóta, még plébános koromban és főként később, mint gazdag egri kanonok — és nem mint szegény püspök — könyvtárat és jelentékeny műgyűjteményt gyűjtöttem össze, amelynek bizonyos részét, hazafias sugallattól vezérelve, már mint kanonok átengedtem az Országos Képtárnak, illetve a Nemzeti Múzeum régiségtárának. Ép így egyházamnak és hazámnak s különösen a nemzeti kultúrának szentelt intézményeknek hagyományozom minden egyházi és egyéb gyűjteményeimet, melyeket halálom után nálam fognak találni, hogy így lesz — hogy az említett gyűjtemények megkímél- tessenek mindennemű barbár eljárástól, s ne adassanak el hagyatékom egyéb részeivel, hanem ezektől elkülönítve, nemzeti művelődésünk javára együtt maradjanak.”9

Az esztergomi múzeumban található hímzésanyagot elsőként Gervers-Molnár Veronika dolgozta fel, kellő alapossággal és nagy szakértelemmel. Tanulmányában katalógusként dokumentálta az Ipolyi-anyagot, felvázolva a magyar hímzések történetét is. A gyűjteményt egy átfogó tanulmány után tájegységekre bontva mutatja be. A tárgyalt 96 varrottast, hímzést, illetve szőttest fényképeken is dokumentálja, ami lehetővé teszi számunkra az alaposabb tájékozódást. Tanulmánya és katalógusa méltóképp gyarapítja napjaink Ipolyi-irodalmát.

1880-tól öt éven át a Képzőművészeti Társulatnak is elnöke volt Ipolyi. E téren szerzett érdemei is felbecsülhetetlenek. A társulat kiállításait európai színvonalra emeli, ugyanakkor a művészetek egyetemes értékei mellett felismeri a nemzeti művészet lényegét és karakterét is. Elsőként mutat rá Magyarországon Munkácsy művészetének egyetemességére. Hazahívja külföldről a nagy festőt, elhozatja vele Krisztus Pilátus előtt című hatalmas képét, és „tiszteletére országra szóló ünnepséget”10 rendez.

Még Zohoron működik Ipolyi, amikor az Archeológiái Közleményekben megjelenik Magyar műemlékek — Csallóköz műemlékei című terjedelmes tanulmánya'.11 Az építészeti stílusok rendszerezése és áttekintése után a szerző a Csallóköz 75 falujának mintegy 120 műemlékéről ad alapos áttekintést. Alistáltól Vízvárig betűrendbe szedve mutatja be az egyes települések építészeti emlékeit: az őskori „földalkotmányok”-at, a római maradványokat, a várakat és várromokat, a kolostorokat és kastélyokat. A monografikus feldolgozást hosszan tartó kutatómunka, alapos helyszínelés előzte meg. Az építészet szakértője mindig pontos tájékoztatást, hiteles leírást ad. Kutatómódszereiről egyebek közt így szól tanulmányában: „A tárgyak kipuhatolásában e végett mindenütt