Irodalmi Szemle, 1986

1986/10 - Duba Gyula: Vallomás a regényről II.

rozó lovasfogatok, lajbis-kalapos emberek és pruszlikos asszonyok helyén ma kék munkaruhás férfiak és melegítős [„tyeplákis”) nők dolgoznak modern munkagépeken. Minek folytán az aratás és a cséplés régen kéthónapos, legnehezebb munkáját tucatnyi kombájn végzi el egy-két hét alatt. Ennek okán pedig a régi legényektől és lányoktól eltérően, akik fonókban, fosztókban, „táncokon” és Szent György-napi tűzugrások alkalmával keresték egymás testközelségét, a mai fiatalok személykocsikon járnak a bálokba és táncmulatságokba, vagy vidékszerte a diszkókba (verekedni is motorkerékpáron], Persze a mai füzesnyékiek nem a kisbírótól tudják meg az őket érintő rendelkezéseket és tudnivalókat, hanem a községi hangosbeszélőből, a világ híreit sem az újságból ismerik, hanem a rádióból, az események vizuális tényét pedig a televízióból. Közvetlenül kapnak meg minden információt, amely az emberiség létével — vagy nemlétével kapcsolatos. Melynek hatása és lényege abban az apróságnak tűnő, személyes részletben is megtalálható, hogy Nagybene Péter már nem a faluban él — s még sokan mások elköltöztek vagy ingázó munkások lettek azóta, hanem a szlovák fővárosban, ahol alkotó jellegű, kultúraszervező munkát végez, mint ahogyan a képzeletbeli regénytrilógia harmadik kötetében írva lehetne!

Kérdés, lehetséges-e ilyen regény? Reális-e az emberi sors képének ily teljessége?

Ha a regény az emberben (íróban) és a közösségben (az irodalomban) érik és épül meg, akkor lehetséges (olvashatták kusza vázlatát). Ha ez ideig nincs mint realitás, fogadjuk el, hogy van mint lehetőség. Az alkotás természete olyan, hogy az írónak akkor is vállalkoznia kell a lehetetlenre, ha tudja, hogy csak a lehetségest valósíthatja meg. Korunkban az irodalmi tudat, az írói valóságkép — világkép — megnövekedett, térben és időben elmélyült, szinte a végtelennel vetekedve él (legalábbis célkitűzéseiben). A növekedés azonban nem extenzív értelmű, hanem intenzív tágulást jelző, nem a ténybeli és külsőségbeli teljesség, hanem a lényegbeli teljesség érdekében munkál. A modern próza ma is az idővel küzd, mint a századelőn (de akkor individuális, ma pedig közösségi értelemben). Általánosítva azt mondhatnánk, hogy az írók és népük egyszerre írják a megérzett „nagy” regényt.

Személyes hangon kezdtem a „vallomást”, magammal fejezem be: hogyan látom a lehetséges trilógiát? A füzesnyéki táj és a Nagybenék kétszáz éve mély tó, melybe

— írók — köveket dobunk. A kő a vízbe süllyed, karikák képződnek a helyén. Az alkotói számvetés kövének első karikája az Ívnak a csukák. A további, egyre szélesedő karikák — talán a tizedikig — az Örvénylő idő. A karikák nemcsak a tó tükrén, hanem népünk közösségi „lelkén” is átfutnak s felborzolják a mélység felszínét. A lehetséges harmadik kötet karikák tömegét jelenthetné, melyek egyre tágulva övezik a mélybe süllyedő kő helyét, míg a tó vize újra elsimul, a hullámzás lecsendesedik és a mélység nyugalma elnyeli az írói szándék „kövét”.