Irodalmi Szemle, 1986

1986/10 - Duba Gyula: Vallomás a regényről II.

szociológiai és nyelvi kötődései vannak. Bárhogy legyen, maradjunk annál, hogy az író „lehel” regényébe lelket, mint ama mítoszbeli teremtő az emberbe a világ kezdetén.

Tehát ez a léleknek nevezett, sorok közötti tartalom valamilyen módon anyagi természetű. Megtestesíti az adott fizikai-fiziológiai létet és a konkrét tárgyi valóságot, legalábbis ilyen érzetet kelt. Az összefüggések folytán ebből az következhet, hogy a regényvilág először az íróban épül fel, s csak azután lesz belőle mű. Említettem már, hogy a továbbiakban olyan állításokkal találkozhatunk, melyek kételkedésre késztetnek, s a talán az emberben-íróban épülő regény metaforája is ilyen feltételezés. Én azonban megmaradnék a megszemélyesítő hasonlat mellett, sőt éppenséggel kiszélesítem és általánossá teszem: nemzetiségi irodalmunkban is így épült a regény, kezdetben ösztönös létbeszámoló, majd vallomásos sorselemzés és élménykibeszélés, hogy végül eljusson a tudatos önértékelésig és világértelmezésig. A kezdetek (1950) és a kiteljesedés határai között három évtizednyi regényérlelő idő tömege remeg.

Az elmélet azonban alkalmazásra vár. Az esszéidőben megért a helyzet, hogy — folytatva a magam dolgait — A macska )él az üvegtől című regényemről szóljak. A Füzesnyék történetét megjelenítő regényfolyam kitérőjének tűnhet fel, oldalági hajtásnak, mellékfolyónak. Szerkesztése és mondanivalója, nyelvi- és formavilága azonban szándékos kísérlet, előmunkálata valaminek, egy — elképzelt? — regénymodell megteremtésének előjátéka. Tanulmányút a városi lét mélyén, a nemlét közelében. Két lélek mélyáramlásainak mérése. A modellről később, az előjáték fogalma azonban magyarázatra szorul. A részletesebb elemzést is megérdemli. A formaváltás gondjait, a stílus dilemmáit — már érleli az idő. Az előző regényekben Füzesnyék történelméről, lakói sorsáról és közössége emberi viszonyairól a hatodik évtized közepéig készül vallomás. De mi van tovább? A régi falu életét ma a technikai civilizáció, a fogyasztói létforma, az információbőség és az intellektualizálödó kultúrformák jellemzik. A falu köré közép-európai tér és nyitott lehetőségek szabad erővonalai szövődtek. Jelen van benne konzumszemlélet és erkölcsváltás. Nagybene Péter pedig értelmiségi dolgozó, alkotó kultúrmunkás. Városlakó. Bensője bonyolultabbá vált, mindennapi élete hagyományértékű paraszti és létmeghatároző városi életelemek szintézise. Magatartásformák élnek benne szunnyadva s megnyilvánulva. A regény feladata pedig az, hogy ne egyik magatartás- formáról a másikra tekintsen, és fordítva, hanem összegezze és egymásba ötvözze a kettőt, s kapcsolatuk és egymásba való átcsapásuk történelmi folyamatát megjelenítve formálja meg a fiatal Nagybene bonyolult alakját, korszakos fejlődését és magatartását. A történelmi idő új helyzeteket teremtett; míg azelőtt az életforma határozta meg a magatartásformát — a paraszt paraszt, az úr pedig úr alapon —, ma találkozásuk, tehát lét és tudat szembesülése új minőséget eredményez. Nagybene Péter ezen új minőség hordozója és letéteményese. Mint ahogy a nemzetiségi létforma sem azonos a kisebbségivel, a nemzetköziség eszménye és a szocialista adottságok folytán alakuló nemzetiségi életérzés és kultúra — irodalom — is új minőség.

A regény az új minőségek születésének társadalmi, emberi és irodalmi története lenne, az értékteremtő idő képe és eredménye?

A gondolatot már érintettük, most mondjuk ki egyértelműen: a regény az élet műfaja. A líra — jó értelemben talán — lehet szép és kedves játék a szavakkal, s az esztéti- záló próza a gondolkodás kalandjaira csábíthat. De a regény alapja, tárgya és értelme a megélt vagy megélhető valóság. Míg a líra a szubjektív érzelmek és az érzéki tapasztalás kifejeződése, az értekező próza pedig az objektív és elvont gondolatiság és tárgyilagosság súlyától terhes, a regény személyes és általános érvényű elemek összegeződése, egyszerre szubjektív és objektív művészi valóságkép; „a regény a teljesség műfaja”, mondta volt Fábry Zoltán. Teljességigénye és átfogó érvénye abból következik, hogy bizonyos életmodell megfogalmazására vállalkozik, s ezt is várjuk tőle; ennek megfelelően tartalmi gazdagsága, motívumrendszerének életessége az élő emberi valóság telítettségét és végtelen gazdagságát hivatott megjeleníteni az írói rendezőelv szellemében. Ezért — hiszek benne — a regényirodaimat csak az élt valóság egyre újabb vonásainak és összefüggéseinek a felfedezésével és láttatásával vagyunk képesek gazdagítani és megújítani. „Csak” formai megújítása stílkérdéseinek és szerkesztési elveinek felülvizsgálása s a velük való kísérletezés aligha vezethet eredményre. De ez talán önmagában nem is lehetséges. Mert amikor a széppróza, a regény műfaji törvényeit kutatjuk, szerkesztési technikájának és ábrázolási lehetőségeinek új formáit és