Irodalmi Szemle, 1986

1986/10 - Duba Gyula: Vallomás a regényről II.

és hallatlan gondolatok Ingerkedtek velem, hogy beszélni is félek róluk és restellek rájuk gondolni. Deiches mások mellett James Joyce írásművészetéről értekezik, egyebek között az író Dublini emberek című novelláskönyvéről. Ezen belül is A holtak című novellát magyarázza részletesen és megállapítja, hogy „A holtak hagyományosabb stílusban fogant (mint az ír nap a bizottságban — D. Gy. megjegyz.J, de mélysége és virtuozitása századunk egyik legremekebb novellájává avatja”. Majd az ír nap a biiottságban- ról állítja, hogy „... nincs az az irodalmi mű, amelyik megszerkesztett realizmusát túlszárnyalná”. Elemzése hatására újraolvastam a két novellát és elismertem, hogy a kritikusnak igaza van, kiváló írások, Daiches jellemzése és elemzése helytálló. Am a véletlen úgy hozta, hogy abban az időben olvastam a Szép Angéla háza című antológiánkat (Turczel Lajos válogatta), s abban is a címadó kisregényt Tamás Mihálytól, majd Darkó Istvántól a Zsenika című írást és Selfyey Józseftől a Nádszerhát. Mit mondjak, ezek is tetszettek, és alig kevésbé, mint Joyce írásai. Tagadhatatlan, hogy őszintén megcsodáltam utóbbi műveinek formai tökélyét, szerkesztési ökonomizmusát és céltudatosságát, ragyogó stílusát, de az írások emberi tartalma — mondanivalója — kissé idegennek tűnt és hidegen hagyott. Bár amazoknál éreztem esetlegességeiket, formai botlásaikat és stiláris gyengéiket, nyelvi sebezhetőségüket, írásaik való világa, szociális és történelmi összefüggései és emberi motivációja, s emellett annak tudata, hogy ők hárman közvetlen szellemi elődeim, oly közelivé és lenyűgözővé tették számomra műveiket, hogy az olvasmányélmény forró hangulatában már-már hajlamos lettem volna Joyce-szal egy szintre helyezni őket. Hogy kerül a csizma az asztalra?! Képtelen összevetés: a modern világirodalom nagymestere s a köreinkben sem eléggé ismert kisebbségi író?! Micsoda ízléstelenség! Vagy szűklátókörűség? De én nem éreztem annak, bár a tény alapos dilemma, jószerével paradoxon. Nem értek a prózához, vagy igénytelen vagyok? Mielőtt azonban az eretnek gondolatok valóban bűnös következtetésekre ragadtak volna, hogy a szellemi lejtő szélére sodorjanak, jótékony távoli fénysugárként, mint pusztában tévelygő előtt, a messzeségben felfénylett bennem a gondolat, hogy a prózai műveknek — de bizonyára minden irodalmi műnek és művészi alkotásnak — „lelke” lehet, amely a szöveg mögötti tartalomként (jó szlovák kifejezéssel: „ako podtext”) befolyásolja és relatíve módosítja a mű értékét. Lélek vagy életerő, jelzés vagy üzenet, sorok közötti tartalom, bensőséges és bizalmas közelség, mindenesetre valami olyan „fluidum”, amely a stílbeli elemeken, a művészi formán és az egyetemes mondanivalón túl, láthatatlan szálakkal egy emberi közösséghez, népi valósághoz, történelmi léthez vagy nyelvi tudathoz köti a mű értelmét és humánumát, és ily módon erősen meghatározza kisugárzását és vonzáskörét. S jómagam — talán balga, de mindenesetre ösztönös módon — Joyce műveinek ezen bensőségét idegennek éreztem, míg a kisebbségi írók „leikecskéinek” a kisugárzásával szívből és tökéletesen azonosultam. Nem tagadom, hogy felismerésem fellelkesített és megnyugtatott, örültem, hogy vállalhatom a magaméit s közben nem kell a műveletlenség látszatát keltenem. Megkönnyebbültem és fellélegeztem, mert elméletem megmentett a tiszteletlenség bűnétől és gondolataimat olyan új utakra terelte, melyeken bízvást elindulhatok a regény korszerű igazságainak és értékeinek a felismerése felé.

Előrebocsátom, hogy gondolataim csak hasonló műfajban — esszében — mondhatók el, mert kezdeti célkitűzésemnek megfelelően szubjektivek, személyes igazságok hordozói és tudományos dolgozatban, amely objektív mérlegelésre és bizonyítható tényszerűségre épül, talán nehezen tudnám őket megvédeni. Magam is érzem, hogy következtetéseim a valóságos és a lehetséges határmezsgyéjén mozognak. Mindjárt az az állítás, hogy az irodalmi műnek — esetünkben a regénynek — lelke lenne, mint egy élő emberi lénynek, megállít és elgondolkoztat. (Materialisták és ateisták lévén, a lélekkel amúgy is gondban vagyunk!) Az ám, de mi van akkor, ha az író a saját lelkét dolgozza bele művébe. El kell ismerni, hogy a magyarázat tetszetős, és nem is valószínűtlen, mert az író ugyebár mindenképpen lelkes lény és a kép már-már költői, ahogy írónk az alkotás lázában égve szétosztja lelkét és beleépíti műveibe (mint ama Kőműves Kelemen mester a hites feleségét Déva vára falaiba). A dolgok logikája azonban megköveteli, hogy akkor az az írói „lélek” ne szubjektív — vagy ne csak szubjektív — természetű legyen, hanem általános jelentéssel és közösségi érvénnyel bírjon. Hiszen példánk során arról beszéltünk, hogy ennek a regénytartalomnak történelmi.