Irodalmi Szemle, 1986
1986/10 - Duba Gyula: Vallomás a regényről II.
meghatározzuk a regények helyét irodalmunkban, egyúttal eddigi irodalmunk helyét — immanens bennlevőségét — is felfedezzük Grendel műveiben. Mindenekelőtt az iró szövegkezelési módszere, szerkesztési-komponálási készsége és nyelvi eszközei kiválóak. Stílusa és világképe mögött világirodalmi mesterek állnak. A „vallomásos” irodalomból határozottan kiválik tudatosságával, szerkesztőkészségével, ezért is kevés műveiben a személyesség s a lírai elem. S amennyiben Jelen van, akkor annak az enyhén romantikus írói magatartásnak és önbizalomnak a Jeleiben találjuk meg, amely magatartás feltétlenül hisz a szó hatalmában és a művészi egyéniség szuverén előjogaiban, illetve a művészet elhivatottságában, a szó lehetőségében. írói maga- biztosságról és öntudatról van szó, mely kétélű fegyver: egyrészt nincs nélküle alkotás, másrészt túlértékelve elembertelenítheti a művészetet. (Az elidegenedettség, a magány és a kiúttalanság favorizálásában látok általában ilyen életidegenséget.) Grendelnél ez a valóságlátási összetevő általában arányos marad, de néha mintha tudat alatt megkísértené az ehhez hasonló irodalmiság erős vonzásköre, hogy túllépje a mű számára egészséges határt (az Áttételekben). Irodalmiságának fogalomkörébe tartoznak a már felemlített mesterek is. Nézzük, kik azok! Prózájának iróniája és groteszk elemei, csodákra való hajlamossága és mítoszteremtő gesztusai mögött dél-amerikai írókat sejtek (Márquez). Az Áttételekben konkrét utalás is történik Musilra, Kafkára. Kicsit Márait is ott érzem az ironikus életérzés mélyén (annak környezetfestő hajlama nélkül, mintegy lecsupaszítva). De mindezeken túl, szövegszerkesztési technikája és elbeszélő stílusának szerkezete mélyén határozottan érzem a 18. századi angol klasszikusok, mindenekeltőtt Fielding módszerét, mellyel elbeszél, dialógust folytat az olvasóval és reflektál egyszerre, hogy több stíluselemet már ne említsek. Grendel nyelvezete többsíkúan összetett, jelentős helyet kap benne az írói reflexió. Másrészt szikár, egyszerű nyelv, sallangmentes és tömör, képeket és hasonlatokat módjával használ, és a barokkos túlburjánzás szóáradását nem ismeri. Egyszerű és mégis gazdag stílus, mert képes a cselekményesség Jelenét, a valóságárnyaló múlt emlékeit — tehát a teljes időt — és a gazdagon motivált írói reflexiók élő szövetét egyesíteni. Tömörségét fogalmi pontossággal és információs mértéktartással éri el, csak annyit mond, amennyit kell, de azt pontosan és meggyőzően. Nyelvezete korszerű valóságszemléletre épül, melyet modern tudományos nyelvi, lélektani és szociológiai ismeretek támogatnak. Különösen újabb novelláiban figyelhetjük meg, hogy amikor tájainkról, helyi tényeinkről szól — teszem azt, „Amikor Kassára utaztunk gyorsvonaton a Kazinczy-napokra ...” —, a megállapítás nem hangzik provinciálisnak, nem érezzük benne adottságaink kicsinységét, lehetőségeink korlátait, melyekről egyébként tudunk, s amit oly szívesen hangoztatunk. Ezzel a megfigyeléssel arra utalnék, hogy Grendel prózájának általános érvényű és magas szinten megszervezett, belső tere van, melyben sajátos — és egyébként néha valóban szegényes — konkrétumaink a világ motívumainak és az egyetemes érvényű irodalom tényeinek a szintjére emelkednek, meggyőző kisugárzást nyernek. (Ilyen értelemben egyes kritikusai joggal említik az európai minősítést, mely a provincializmus minden esetlegességétől mentes.) A magyar irodalom azon fiatal — eredményes — szerzőinek egyike, akik az utóbbi években a formai és nyelvi kísérletezés révén, a szerkesztési technikák nagyvonalú felújításával és alkalmazásával igyekeznek megújítani a magyar prózát. Közéjük tartozik, mi több, élcsoportjukba, mert — szerencsére s kissé törvényszerűen — Grendel formai kísérletei egyensúlyban maradnak a mondanivaló történelmi megalapozottságával, a tartalom fontosságával és esztétikai értékével, etikai kiegyensúlyozottságával. Ügy vélem, hogy írónkat nemzetiségi létének tudatosítása, közösségi felelőssége és írói becsvágya kötötte, s nem engedte, hogy kísérletező kedve öncélú formai játékok és a szavakkal való bűvészkedés extravaganciája felé vigye, intellektuális céltalanság és meddő formalizmus vizeire sodorja. 7. . Szóltam már elméleti könyvekről, melyek a regényről értekeznek, s hogy szívesen olvasom őket, elvont igazságaikból támogatandó és gazdagítandó írói igyekezetemet. Legutóbb David Daiches A regény és a modern világ című művét olvastam — kit ne érdekelnének a „bűvös” modernség alapjai és részkérdései? —, s bevallom, olvasás közben hátborzongatóan eretnek gondolataim támadtak. Olyan lázadozó, nyugtalan
