Irodalmi Szemle, 1986

1986/10 - Duba Gyula: Vallomás a regényről II.

jellege — kerete és méretei — gyakorlati vonásokat nyer és humánumeszményében, történelemtudatában kap értelmet.

Az Örvénylő Idő regényvilágát, a benne élő valóság természetének engedelmeskedve, más benső törvények uralják. Mindenekelőtt gyorsabb ütemű és átfogóbb a regényideje. A korszakos időben, a sorsformáló erők rendjében a történelmi önkény és a nemzetiségi hátrányok helyébe az ugyancsak sorsszerű történelmi szükségszerűség lépett, és gyökeresen megváltoztatta a társadalmi igazságok értékrendjét. A nagyarányú érték- pusztulás — az elvesző régi világ — oka forradalmi, ezért az nem öncélú, hanem törvényszerű és jövőformáló. A szociális és közösségi — népi — múlt alkonya megállíthatatlan. A gyors és nagy változások drámaiságának és emberi helyzeteinek — s amellett közösségi értelmének — a formába tömörítése igényli a tudatosabb szerkesztést. A mű nem veszíti el „vallomásos” jellegét, továbbra is rendezőelve a személyesség, ezért a mű nincs líraiság híján. De a gyorsuló időben feltorlódó események következetesebb válogatást és lényegesen átgondoltabb stilizálást igényelnek. A halott „gazdával”, Nagy- bene Istvánnal egy pusztulásában is érték- és mértékadó, letűnt világot temetnek szívós agyagsírba. És ha az Ívnak a csukák „népi életkép", az Örvénylő idő már a regény felé tett határozott lépés, a fogalom műfaji és korszerű értelmében egyaránt.

Tőzsér Árpád írta örvénylő időkben című poémájában:

„... könyvedben

megteremtetted számunkra azt a közeget, melyben még találkozhatunk: a mítoszt.

Visszavezettél bennünket abba az édeni korba, mikor élményeinknek még közös tárgyuk volt: a természet, s benne a közös munka.

Mikor beszéltünk: mintha egy nagy közös eposzt írtunk volna.

Mindenki írta, mert a tárgyat mindenki jól ismerte.

Sőt nemcsak jól ismertük: együtt éltünk vele, közösségben az erdővel, fákkal, szekérrel, boronával, s igen, még az állatokkal is; lovakkal, csikókkal, kis borjúkkal.

Nyelvünk nem a töprengés, hanem a cselekvés nyelve volt, s mi nem a szavakban, hanem a dolgok mozdulásában találkoztunk.”

A múlt mentése tudatos írói cél. Múltból (is) építünk magunknak Jövőt. Regényt, művet, értéket is! Igyekezetünk bonyolult érzésvilág és tudatszint egysége, melyből bizonyos nosztalgikus hála s egyben sajnálat sem hiányzik, hiányérzet, amely az elmúlt ifjúságnak szól. Nehéz, gondokkal teli, néha drámai és tragikumtól sem mentes közösségi sors áll mögöttünk, sajátosan nehéz élet. Amely mégis drága számunkra, mert teljes értékű emberi lét volt, humánumban és erkölcsben gazdag élet. Felelősen szóljunk róla! A miénk!

6.

A társadalmi válság évei — a hatodik évtizedfordulón — az irodalmat sem hagyták érintetlenül, bizonyságául a művészet nyitottságának és érzékenységének, mellyel a valóság új jelzéseit és impulzusait fogadja. Annyi különféle hatás érte a prózát és költészetet, az esztétikai és kritikai gondolkozást, az emberek szociális és társadalom- szemléletét, hogy valóságos csoda lett volna, ha nem lesz belőle teljes zűrzavar. Az avantgárd kísérletek reneszánszukat élték és megéledtek az izmusok késői leszármazottai, megkésett utódai. A valóság struktúra lett és a mű — szöveg, az elidegenedett ember víziónak látta az életet. A nyelv ailapvető művészi fenomén, mely önmagában hordozza a dolgok értelmét és lényegét, túlnőtt a gondolaton. Érthetetlenné vált a világ s benne magányossá az ember, Freud és Kafka hatása megnőtt, az irodalom az individuum jogai mellett tört lándzsát és maximálisan objektív (igazából közömbös?) akart lenni. Közben nem vette észre, hogy egyre szubjektivebb lett és egyre romantikusabb. [Újkori romantizmusról van szó, melynek az a lényege, hogy nem emberfeletti érzések és gigászi tettek fűtik (mint a múlt századit), hanem az az illúzió, hogy a mű