Irodalmi Szemle, 1986
1986/10 - Ardamica Ferenc: Görbe Tükör előtt
— Előbb talán a saját zsebtükrömbe kéne... Előveszem... Volt, hogy hosszasan elidőztem a kovácsoltvas keretű szobatükör előtt. Megállapítottam, hogy egy árnyalatnyi gáspárság sincs bennem... ennek örülök a legjobban. Ráncverte pofalemezemen krétamosoly... arcom zsebkendőnyi lepkeporral behintett emberbőr... Fedetlen testem akár a hernyó ... Rosszul látom, kevés itt a világosság ... Tétova kezem kitapogatja a villanykapcsolót... Fölkattintom ... de az égő spirálja nem izzik fel... Nincs is égő ... Kész veszteglés! — Bizony. Ne pocsékoljuk a drága időt. Elmondanád, honnan jöttél? — Több helyről egyszerre: Gúnyárd megyéből, Ganprexánból, Örvösgúnyárdról, Tónkról, Pressvárból. — Hová igyekszel? — Pressvárba, Tónkra, Örvösgúnyárdra, Ganprexánba, Gúnyárd megyébe — és a Parnasszusra. De a Parnasszusra nem én megyek, az fog utánam jönni. Buszon. Meglátod! — Ügy legyen! Minek tartod magad? Mi vagy? — Oligofrenetikus, schizofrenetikus és refrenetikus sikereket arató író. Egyben szexmániákus mágus. — És fűtőmunkás. — Csak amióta felszámoltam fölöslegesnek tudott kapcsolataimat. — Gyermekkor? — Volt. Papa, mama, gyümölcsfalány. Papa kalapja sötét fejfedő, óriásra fejlődött csiga. Arca rázkódik, a harangnyl kalap föl s alá csúszkál az arcán. Elutazik. Üzen .. . — Mit? — Hogy még egyszer már nem csinálna meg... Visszajön. Sarokba állítom. Többé nem engedlek el, most már itt maradsz, apám! Mama: fakongású, kiégett asszony, pőre lábakkal. Akár a kajszuló fa. Oh, ha megérinthetném ezt az időben elfoszló, köhintgető fehérszemélyt... Gyümölcsfalány ... — Ne hozz idősíkzavarba! — Le vagy ejtve, ha nem tudsz követni! Hagyjuk Freudot. Felnőttkor. Élettársi kapcsolatot létesítettem. De mióta együtt éltünk, csak lószerszámot szereztünk. Kezdtem unni. Egyik éjszaka látom (éjszaka jobban látok, mint nappal, ezért szoktam kukucskálni!), hogy a leány és anyja egymás hónalját kenegetik kenőccsel. Utána meg az ágy lábát. Már éppen repülni akartak, amikor az anyósom észrevette, hogy kuksizok. Nosza, fejőstehénné változtatott. Telt volt a tőgyem, mint a puttony, zsáknak is beillett volna. Kitárult a ház ajtaja, kitódultak rajta a boszorkányok és körülállták. „Telt vagy és fényes szőrű, de a szemed, a szemed szomorú”, állapította meg az egyik. „Megfejjük!”, sugallta a másik. „Olyan a tőgye, hogy no!” ... „Sandán bámul ez a Jöszág, alighanem rosszat forgat a fejében”, mondta a harmadik ... Oh, Állna, korszerű Szűz Mária-öreganyám, segíts!, fohászkodtam. „Szerencséd, hogy öreganyámnak szólítottál”, mondta a korszerű öreganya, és csúnya szamárrá változtatott. „Szívesen ráülnék”, nyilvánította ki kívánságát azonnal az egyik bestia. „Én is felpattannék rá”, mondta a másik. „Szívesen felültetnélek”, válaszolta az öregasszony, „de ennek a jószágnak elég a maga baja.” „Ne bántsátok”, mondta a menyasszony-boszorkány. „Nem tehet róla, hogy ilyenné lett. Ha már ide keveredett, hadd maradjon itt, legalább lekopasztja a füvet.” — És? — Lekopasztottam. — Nahát! — Amikor már kilátszott a fű gyökere, az öregasszony visszaváltoz*atott emberré. „Szerencséd volt, édes fiam. Az első akadályt már meghágtad. De most tűnj el! Haza ne menj többé!”, parancsolt rám. — Otthon nem kerestek? — Nem. De hallottam, amint megjegyezték: „Örüljünk, hogy elment. Nem volt ő igazi ember. Nem lehetett őt igaziból elvarázsolni.” — Ki fogadott be? — A Zimmermann nővérek... De bocsáss meg egy pillanatra... Újra hallom a feketerigó szavát... ami azt jelenti, hogy ki kell mennem az udvarra, levizelni a szén- rakást. — Tessék csak, nyugodtan ....