Irodalmi Szemle, 1986
1986/10 - Kövesdi János: Amikor könnyed sólyom a szellem... (Részlet egy készülő regényből)
AMIKOR KÖNNYED SÓLYOM A SZELLEM... (Részlet egy készülő regényből) Kövesdi János Gecse Miklós, a fiatal író közel hét éve űzte az újságírói mesterséget, s most már tisztában volt vele, hogy a kívülről elegánsnak és könnyednek tetsző újságírói hivatás mennyi lidércfényes ingoványt rejteget magában ... Az újságírást sokan a szépírás édestestvérének tartják, a szerkesztőségi szobát az írói műhely előszobájának, az újságírót és a szépírót pedig olyan szerelmes párnak, akik egész életükön át kézenfogva járnak. Kétségtelen, van ebben némi igazság. Addig semmi baj, amíg az újságíró és a szépíró két külön személy ... A baj akkor kezdődik, ha mindkettő egyazon személynek a bőrében akar lakozni, ha mindkettő ugyanannak az embernek az agyával szeretne gondolkodni, ugyanazokkal az érzékszervekkel észlelni és érezni, ugyanazzal a kézzel írni. És így gyakran megesik, hogy egymás kezéből kapkodják ki a tollat. .. Közelebb jutunk talán az igazsághoz, ha azt mondjuk: az újságíró nem ellenlábasa a szépírónak, viszont nem is szerelmesek egymásba, következésképpen nem járnak együtt kézenfogva (ugyanis társadalmunk erkölcsi kódexe megpróbált intézkedni afelől, hogy az ifjú író-újságíró is, a többi fiatalhoz hasonlóan, egészséges és harmonikus személyiséggé fejlődjön; eszerint egyikük sem ferde hajlamú, amennyiben mégis volna bennük ilyesmi, valószínűleg igencsak titokban tartanák, mert a főszerkesztők s egyáltalán a kemény társadalmi objektivitás nem tűri meg az efféle kétes érzelmességeket). Barátkozni barátkoznak ugyan egymással, ám minthogy mindkettőjüknek megvan a maga tapasztalata, barátságuk eléggé racionális és tartózkodó — egyébként is „ez felel meg a korideálnak”. S hogy lehetnének ők bármiben is korszerűtlenek?! Űk, akiknek a szavára több százezer ember figyel. És még valami: az újságírók írhatnak, amennyit csak a tollúk meg az ülepük kibír. írhatnak éjjel-nappal. Akár lyukat írhatnak az olvasók gyomrába, senki se törődik vele, „csak ne írjanak valótlanságokat és ne beszéljenek mellé”. És ők írnak is. Különösen, amióta a rendes fizetésükön kívül külön honoráriumokat kapnak a cikkeikért. Ki magasabbat, ki alacsonyabbat. Aszerint, hogy a „tiszteletdíj-referens” melyik szívkamrájában fekszenek. Akiknek a bensőjét az újságíráson kívül másfajta íráskényszer nem nyugtalanítja, azok szinte megállás nélkül diktálják cikkeiket
