Irodalmi Szemle, 1986

1986/10 - Kövesdi János: Amikor könnyed sólyom a szellem... (Részlet egy készülő regényből)

a hajlott hátú gépírólányoknak. így ők minden hónapban dupla fizetést kapnak, és minthogy egész évben serényen ténykedtek, a következő év elején — jutalomképpen — a huszonötödik fizetést is megkapják. Megérdemlik? Ezt bízzuk a főszerkesztőikre ... Bizonyos viszont, hogy ők a „vérbeli, a korkövetelményeknek megfelelő” újságírók.

Ilyen értelemben a mi Gecsénk nem nevezhető éppen „korszerű” vagy „vérbeli” újságírónak. Szerencséjére, vagy szerencsétlenségére? Nehéz eldönteni. Ű maga szerencsétlenségnek érzi, mert ő az a fajta tollforgató, akiben társbérletben lakik az újságíró a szépíróval.

Gecse néha órák hosszat is kószál az alkotóház parkerdejében, arca ilyenkor átszellemült, szeme a messzeségbe néz. Szüntelenül töpreng, gyötrődik — „fejben ír”. Néha azon kapja magát, hogy homloka forró. Halántékán vékony erecskékben fut alá a veríték. Ez a teremtés vize, melyet a vajúdás l'áza fakaszt. Ilyenkor gondolatban egészen máshol jár, mint ahol a lába lépked. Néha azért megragadja valami a figyelmét a közvetlen környezetéből is, és visszazökkenti a valóságba. Most is ez történt vele a Holík- allé elején. Elengedte a láthatatlan fonalakat, melyek majdani regényfiguráinak sorsával kötötték össze, és elmosolyodott. Min mosolygott? Az emberi, pontosabban az írói hiúságon. (Mert az írók is hiúk olykor, de még irigyek és féltékenyek is. Egymás sikereire, például. A feleségükre vagy a szeretőjükre hiába is féltékenykednének, azok úgyis megcsalják őket, míg ők a halhatatlanságukon dolgoznak.) Egyszóval azon mosolygott, hogy némely írók miképpen igyekeznek biztosítani halhatatlanságukat. Itt van például Holík, egy negyvenen túli botcsinálta költő. Az alkotóház parkerdejében minden író elültet egy fát, abban a titkos reményben, hogy ha művük nem, az elültetett fa talán megőrzi nevüket az utókornak. Névtáblák persze nem függenek a fákon, de olyasmi már előfordult, hogy az egyik drámaíró (a nevét nem említhetjük itt) a legnagyobb titokban egy sárgaréz táblát ásott el ültetéskor hársfája tövébe, ezzel a felirattal: „Ültette X. Y. drámaíró, Az örök utas című nagy sikerű színjáték szerzője, 1970. április 20-án.” A réztábla azonban előkerült még az illető halála előtt, pontosabban már másnap ... X. Y. az említett cselekedet másnapjának hajnalán gombázni ment a drótkerítésen túlra, az erdőbe. Szívesen és gyakran hódolt a tömény szesznek, s most is vitjt magával fél liter Wyborova vodkát. Ezt lassanként elszopogatta, és egy tölgyfa tövében elszenderült. Miután uzsonnára sem tért vissza, a gondnok telefonált a fővárosba a szövetség főtitkárának, elmondta, mi történt, és megkérdezte, most mit tegyen. „Azonnal a keresésére indulni! — kapta meg a parancsot. — Micsoda veszteség lenne a nemzet számára, ha egy ilyen írót halálra döfnének a vaddisznók!” Elengedték a pórázon tartott Siriust, a ház idomított farkaskutyáját. Az orrához nyomkodták X. Y. sálját, hogy szimatot vegyen, majd a sálat a nyakába kötötték, és utasították: „Keress!” És Sirius, orrát a földre tapasztva, elindult, mint a szélvész. A gondnok, aki vezette, alig bírt vele. Néhány másodperc múlva „lecövekelt” a frissen ültetett hársfánál, és tempósan kaparni kezdett. A körülállóknak elakadt a lélegzetük. Azt várták, mindjárt előci- bálja X. Y. nadrágját vagy sapkáját, de nem. Egy réztáblát ásott ki a földből, s pofájába fogva odanyújtotta a gondnoknak. A gondnok álmélkodva olvasta fel a rajta álló szöveget. Az írótársak dermedten hallgatták. X. Y.-t Sirius nem találta meg, de ő estére hazatért magától is. Elképedt, amikor a réztáblát megpillantotta asztalán az ebédlőben. Arca céklavörös lett, és egész este nem szólt senkihez.

Holík is ilyen céllal ültetett fát. Ám ő egészen biztos akart lenni a dolgában: egy egész fasort ültetett. (Ki tudja, meddig él még, a költők általában rövid életűek, hamar elégnek a nagy lobogásban, meg aztán az sem biztos, hogy még alkot valamit, hiszen már nem is emlékszik, mikor írt utoljára verset.) A gesztenyecsemeték már majdnem térdig érnek. Gecse nézegeti őket, gyönyörködik bennük. Elsétál a fácskák sora mellett, aztán visszajön, majd megint megfordul. Valami nem stimmel a jövendő allé körül. Furcsának találja. Mosolyog, mosolyog, majd feltör belőle a nevetés. Eszébe jut egy emlékezetes szombat délután. Az újságírók futballcsapata a kelet-szlovákiai Királyhel- mecen játszott. Ellenfelük a ligacsapatok magyar focistáiból rögtönzött együttes volt, mely úgy játszott velük a zöld gyepen, mint macska az egérrel. A nem mindennapi vereséget tréfával ütötték el, elvégre ők nem profi focisták, hanem újságírók. De aztán