Irodalmi Szemle, 1986

1986/9 - FÓRUM - Kiss László: A časenka és társai... (Hozzászólás Jakab István Fordításunk mindennapi gondjai c. tanulmányához)

S hogy a fent említettekre minél később legyen szükség, orvosaink egyre gyakrabban végeznek szűrővizsgálatot. Jakab több fajtáját említi a vizsgálatoknak, felsorolásából azonban kimaradt a talán legfontosabb. Az ún. vstupná prehliadkáról van szó, melyet leggyakrabban belépő vizsgálatként emlegetnek betegeink. Holott létezik — a vizsgálat lényegét kifejező — magyar megnevezés: pályaalkalmassági vizsgálat. Hiszen e vizsgálat célja — eltérően a többi szűrővizsgálatétól —• nem valamilyen betegség korai kórismézése, hanem annak orvosi megítélése, hogy a vizsgált egyién testi és szellemi adottságai alapján alkalmas-e egy bizonyos munkakör ellátására. A pályaalkalmasságot a területileg illetékes körzeti orvos, ill. az üzemorvos vizsgálja. S ha a vizsgálat során kétségei merülnek fel, nem tud egyértelműen dönteni a vizsgált személy alkalmasságáról, berendelheti őt az LPK, azaz a komisszió elé.

Mindenekelőtt tisztázzuk: e betűsző P betűje nem a posudkováhanem a poradná melléknév kezdőbetűjét jelenti! Az LPK tehát nem orvosi felülvizsgáló bizottság, hanem orvosi tanácsadó bizottság. E bizottság fő küldetése nem az, hogy eldöntse, munka- képes-e már a beteg. A bizottság „idegen orvos tagja” tanácsaival, javaslataival a kezelőorvos munkáját igyekszik könnyebbé, hatékonyabbá tenni. Természetesen van beleszólása a munkaképesség elbírálásába is, ezért ebben az újabb keletű értelmezésben is megőrizte régi nevét {posudkový lekár, azaz — mint Jakab helyesen fordítja — felülvizsgáló orvos).

Fordítóink dolgát nehezíti az a tény, hogy létezik posudková komisia is! Igaz, nem az emlegetett LPK, hanem a PKSZ, azaz a posudková komisia sociálneho zabezpečenia. Magyarul: munkaképesség-csökkenést véleményező orvosi bizottság. Amint látjuk, ebben az esetben a posudková melléknevezet nem felülvizsgáló nak, hanem véleményezőnek kell fordítani. A bizottság ugyanis nem a kezelőorvos, ill. a szakorvosok diagnózisát ellenőrzi — vizsgálja felül —, hanem arról mond véleményt, hogy a már megállapított betegségek milyen munkaképesség-csökkenést idéztek elő.

Mielőtt azonban a beteg a véleményező bizottság elé kerülne, szakorvosok egész tábora vizsgálja egészségi állapotát. S ha a szakorvosok száma egy adott területen kevés, ill. ha nagyon idő- s műszerigényes vizsgálatról van szó, a beteg nem jelentkezhet bármikor erre a vizsgálatra. Ilyen esetben kapja azt a szerencsétlen časenkát (ča- sovkát). Hogy miért szerencsétlen? Mert még nyelvészeink sem tudták eddig kitalálni a rövid, velős magyar megfelelőjét. Jakab a szlovák szóképzési módot figyelembe véve az időcédula elnevezést ajánlja. Nem tartom túl szerencsésnek ezt a tippet; két okból sem. Először: a cédula szónak a köznyelvben általában a pejoratív értelme rögződött (lásd: zálogcédula, dögcédula, félcédulás). Másodszor — s ez a nyomosabb érv: nem fejezi ki a lényeget. Miről van itt szó? A kezelőorvos a lehető legpontosabb diagnózis, ill. a leghatékonyabb kezelés érdekében szakorvosi vizsgálatra utalja be betegét. E beutalás — adminisztratív oldalát tekintve a dolognak — két részből áll. A fontosabb részt az a betegkartonba írt pár sor képezi, melyben a küldő orvos röviden tájékoztatja szakorvos kollégáját: miért, mi célból küldi hozzá a beteget. A beutalás másik — nem lényeges — alkotóeleme a mi časenkánk, tehát egy, a szakorvos által a kezelőorvosokhoz rendszerint minden hónap elején eljuttatott lap (ha úgy tetszik: cédula), melyen egy bizonyos időpont szerepel. A kezelőorvos az időpont mellé odaírja a beteg nevét, s így a beteg — természetesen a kartonba bejegyzettekkel együtt — beutalást nyer a szakorvosi vizsgálatra. E kicsit bonyolult, de szükséges magyarázkodással azt szeretném sugallni: legyen a časenka magyar neve orvosi beutaló vagy csak beutaló! Ez a megnevezés a beteg számára a lényeget hangsúlyozná.

A szerzővel ellentétben én könnyebb helyzetben vagyok. Több vitára ingerlő szak- mámbeli kifejezést nem találtam, így témámat lezárhatom. Végszóként szeretném hangsúlyozni: célom nem a szőrszálhasogatás volt, csupán annak igazolása, amit Barőti Szabó Dávid oly szépen fogalmazott meg már 1803-ban: „. . . Hely'el közzel meg-látandod némelly részeit azon bőségnek is, mellyel bir Anyai Nyelvünk azon egy’ értelemnek sok-féle, velős, eleven, ő-szinte-való ki-fejezésébenn; ‘s meg fogod vallani: hogy a’ Magyar beszédben elő-fordúló szorúlttságoknak okát többnyire nem magábann a’ Nyelv’ fogyatkozásábann, hanem annak nem-tökélletes tudásábann kell nyomozni.”

Kiss László