Irodalmi Szemle, 1986

1986/1 - KRITIKA - Dusza István: Hármas tükör

helyet vív ki szamára. Itt tud úgy komolytalan lenni, hogy az már-már az önmagát halálosan komolyan vevő költők lírájának mélységeit idézi („a végét most majd nem röhögjük el: / udvari bolondjaink júdáspénzért mulattatnak 1 és temetőinkben nincs hely az örökkévalóságra / bűneim így bizonyíthatók: / a küszöböket letagadom / a kopjafát batyumba rejtem / a hidakat zsebre dugom / még jó hogy voltak őseim / lesz kire testálni a jövő felelősségét”). A költő szembefordul a nemzetiségi létből eredő tudat közhelyessé degradált megnyilvánulásaival, s a vers egy olyan poézismodellt képvisel, amelynek jelenlétét fiatal költészetünkben fontosnak, s Betteséhez hasonlóan erjesztő hatásúnak tartom. Mellesleg hangsúlyozni szeretném, hogy nem mindig az eredményt, hanem a szemléletmódot, a „nagy-kőltészetünk” (s nem kevésbé epikánk) alkotásainak egy részében unalomoig jelenlévő tudati sablonokkal szembeni tagadást tartom egyértelműen pozitívnak. Az a fiatal nemzedék, amely nem fordul szembe őseivel, nem fogalmazza meg és teszi fel nekik a kérdéseket a valóságról, a létről, már születése pillanatában öreg lett. E kötet eredményeként azt emelném ki, amit kritikám eddigi gondolatmenetében mindvégig számon kértem: a másképp látás és láttatás igyekezetét.

Bár a Főnix Füzetek költői közül egyedül Barak Lászlónak jelent meg második kötete, mégsem látom tisztázottnak költői világát és alkotói módszerét. A Sancho Panza szomorú című kötet verseinek többségében közhelyes gondolatok egymás mellé állításával igyekszik verssé transzponálni kiüresedett tartalmaikat. Ehhez olykor meg is találta azt a zárósort, amely átértelmezte a megkopott gondolatokat. A módszer veszélyét azok a versek jelzik, amelyekben ez nem sikerült (Tehát, Sancho Panza szomorú, Souvenir). Olykor az objektív hang, a szinte már kívülálló pózt sejtető meditáció segítségével eljut a hosszúversek összetettségéig, de nem teremt oly asszociációs bázist, amelynek segítségével az olvasó követheti és minden részében megértheti a verset. A darabokra hullott világ tündököl ezekben a versekben, csak a modem költészet szürkül közhelyekké.

A modern versnek mintha már általános érvényű sajátosságai lennének, s az a jelenség abban nyilvánul meg, hogy ezeket megtanulva fiatal költőink egy része is egyforma ilyeneket kezd írni. Kétségtelen, hogy ez a szabvány-jelleg nem kell hogy szükségszerűen alacsonyabb rendű költészetet takarjon. Sőt ideális esetben a modernség mint fogalom, mint szabványosított védjegy egy olyan lírát is prezentálhat, amely a felszínes formák hasonlósága ellenére öntörvényű gondolatiságot, általánosként felfogható életérzést, társadalmi érzékenységet, lelki folyamatok elvonatkoztatásait kínálja az olvasónak. Barak László költészete borotvaélen táncol: felbont, részeire szed, majd megpróbál átértelmezni. Ha ezt kellő mértékben átélt valóságdarabbal teszi, akkor olyan versek születnek, mint a Rapszódia, amely a létezésről közvetített tudat-darabkákat szedi rendbe. Ez a minden verssel szemben elvárható rend ritkán valósul meg Barak költészetében. Második kötetét (Vízbe fúlt plakátok) olvasva is meggyőződésem, hogy a modem vers mint közhely az ő költészetében is megjelenik.

Finta László Pogány passió című kötete egy megkésett költői indulás hozadéka. Nem tudok mit kezdeni ezekkel a versekkel: szavai sehogyan sem állnak össze értelmes vagy értelmezhető gondolatokká. Pedig egyáltalán nem modern költészet ez, formai külsőségei ellenére is hagyományos témaválasztás, már-már szokványos belső világ jellemzi: modemkedő konzervativizmus. Számára az írás maga a cél, de nem úgy, mint amikor a vers születik a versért, sokkal földhözragadtabb módon. Olyan költői világ jelenik meg a versekben, melynek alkotója a hamutartó „pernyehalmazában” is a föld atomháború utáni maradékát véli látni, s az éjjeliedények tartalmi változásait a változó világ metaforájának hiszi. Ebben a kötetben a költő csak önmaga számára fontos.

(Dusza István írását Kendi Mária Tündélevény című verseskötetéről lásd az Irodalmi Szemle 1985/8-as számában — a szerk. megj.)

III. A KISEPIKA LABIRINTUSA

Nincs irigylésre méltó helyzetben az a fiatal prózaíró, aki a nyolcvanas években áll az olvasói nyilvánosság elé első kötetével. A hetvenes években önálló novelláskötetekkel jelentkeztek a Fekete szél (1972) antológia legtehetségesebbjei, s volt olyan prózairól indulás (Grendel Lajos) is, amely antológiás előzmények nélkül gazdagította novelliszti- kánkat. Bereck József (Vihar előtt, 1974), Tóth Elemér (Sárga, mint a nap, 1975), Kö-