Irodalmi Szemle, 1986
1986/1 - KRITIKA - Dusza István: Hármas tükör
a maga funkciója, különösen akkor, ha mindezt egy nagyon szimpatikus költői magatartás motiválja: „Bukfenceimben szabadok lehettek / mert szent bukfencek ezek / tiérettetek vettetnek.” Ugyanakkor szüntelenül felülbírálja önmagát, egy pillanatra sem engedve át magát az idillnek, a váteszi révületnek, a szavak mágiájának. Bettés eredendően realista költő: hisz a világ reáliáiban, még ha azok a poklot idézik is, és hisz a költészet felszabadító erejében, még ha azt másoknak szánja is. Akárcsak idősebb elődje, Zs. Nagy Lajos, ő is az üressé váló fennköltet, fenségeset száműzi költészetéből a szatirikus szemlélettel. A szatíra klasszikus hagyományaihoz hasonlóan, a Bettes- líra által is a mindennapok tartalmai és formái vonulnak be az irodalomba. Bettes István Kommunikáció című versében fogalmazza meg indítékait, költészetének lényegét: „magas művészi fokon kifejezett érzésviíág — / s húzódnak az emberek kiégett tartalmú szavak / roncsaihoz mint megvert kutya a kegyetlen gazdához / a művész csak néhány embert tud felcsalni / e roncsokból tákolt szó-esztrádra / százezrek dideregnek / kiégett parázs hamujában kapirgálva / — hiába szórnál gyöngyöket eléjük — / ropogós héjú sült krumpli? ...1—6 anyaillatú illúziók varázsa! — / hiába szórnál gyöngyöket eléjük ... I & kommunikáció legelementárisabb feltételeit / fújja ki szemünkből / a szél.” A versbeni megállapítások, felismerések egy költészetet éltethetnek. A kötet második ciklusának címe — Fennsíkra érve — is sejteti, hogy a bohóc-költő szerepének tudatos vállalása termékenyíti meg ezt a lírát: „a könyvborító / még mindenféle lehet / rádio- aktív sőt deszkaborító is / krizantémkoszorús vagy viaszos művirággal díszes / s ha kézbe veszed ... ó milyen közömbös lesz / számomra az egész”. A Bohócok áldozása című kötetének megjelenése után lélekgyógyászok patológiai leírásaiba illő módon háborodtak fel egyes kritikusai, pedig csupán a páratlan „szemtelenséget” kellett volna észrevenni, amellyel egy induló költő első verseskötetének javát költészetünk időtálló értéket közé helyezte. Soóky László a vers anyagát, a nyelvet, a maga eredeti funkciójában használja, számára a jól bevett erkölcsi szokásaink, langyos véleményeink, kellemetes szemlélődésünk érdemes a megtagadásra. Mégis, a kötetét olvasva kérdéseket fogalmazok: Milyen érzéki csalódás idézi fel emlékezetemben egy fiatal költő néhány polgárpukkasztó versét? Miért emlékezem olyan versekre, amelyek a valóságban „természetes” módon felbukkanó abszurditások ellenében hol a pikareszk-hősök bölcs iróniájával, hol az öngúny sebészkésével, hol a groteszkben ölelkező ellentétekkel álltak ki? A kérdésekre minden igyekezetem ellenére sem lehet pontos választ adni, hiszen az olvasó nem ismerheti a költői vagy kiadói műhelymunkát, nem követheti egy-egy vers vagy téma a sajtópublikációk ideje és a kötet megjelenése között eltelt időben megvalósult metamorfózisát. A D. 7. vándorlása című kötet öt versét — D. I. fölbukkanása, D. I. vergődése, D. I. törvénykezése, D. I. halálai, D. 1. visszaszól — olvasva a nagy kompozíció részleteiben több helyen is fölismerhető egy-egy már önálló versként ismert szakasz. Szemben a D. 1. felbukkanása és a D. I. visszaszól versek kompaktságával a kötet szerkezetének gerincét adó három versben az önmaguk pontosságával determinált részleteken kívül gyakoriak a modoros szakaszok, a gondolati utánérzések s a prózaversnek ható öncélú szövegek. Ez utóbbiak különösen a D. I. vergődése című montázsszerű versben szembetűnőek. Ebben az epigrammatikus sorokat — „De ki van a koporsóban? És kit temet a pap? Ha te csillag vagy? Ha te csillag vagy?” — szürrealisztikus látomást leíró szakasz követi a már említett prózavers formában („A bokor fölött egy kéz repült. Nyomában egy íej. agyvelőt csurgatva...”). Mindez akkor válik modorossá, amikor az utána következő lírai önvallomást az előbbi prózavers funkciójában más stílusjegyű szakasz váltja fel. („Holott arra sincs időnk, hogy szembenézzünk önmagunkkal, Kutyafuttában nem- zünk egy-két gyereket, de asszonyunk hiába vár éjszakára. Feltámadni nincs jogunk.")’ A fentiekben leírt effektus lehet annak is az oka, hogy az Irodalmi Szemle 1979/4. számában Ablakom címmel közölt vers ebbe a kompozícióba szerelve elveszti azt a megrázó hatását, amelyre életérzésével Soóky László nem-költő nemzedéke is rezonálhat („és nem nézem a hóesést az ablakon át / és azt sem látom hogyan hajladoznak a fák az őszi szélben és nem nézem a hóesést az ablakon át — nincs ablakom”). Nincs ablaka, mert háza sincs, s a hóesésről sem írhat verset, mert nem nézi. Verset másról és máshogyan szeretne írni... Valahogy úgy, ahogyan azt a kötet első versében, a D. I. felbukkanásában állapotrajzként fogalmazott meg. Soóky itt találta meg azt a hangot, amely a fiatal költők között éppen a kérdésekben jelzett sajátosságok okán megkülönböztetett
