Irodalmi Szemle, 1986

1986/9 - LÁTÓHATÁR - Vaszilij Belov: Folyókanyarok (elbeszélés)

a pallóra. Zina is lelépett a hajóról, Grinyenko még nézte a fehér tarkóját, igyekezett uralkodni izgatottságán, és még egyszer megszorította a göcsörtös kezet, öreg útitársa viszonozta kézszorítását, majd búcsúzóul azt mondta nagy léleknyugalommal:

— Danyilovics, neked pedig nincs mit félned tőlem . .. Hiszen én felismertelek, még ha nem is azonnal. Téged az égvilágon minden érdekel. Pont olyan vagy, mint én, minden kiolvasható a szemedből, semmit se tudsz eltitkolni. Hiszen téged Grinyenkónak hívnak, nem? Bóbitás vezetéknév ez ...

— Grinyenkónak hát — csodálkozott el Ivan Danyilovics. — Honnét tudod te ezt?

— A mi falunkban jó emlékezőtehetségűek az emberek. Minden katonát név szerint ismernek, aki a háború idején szénát kaszált nálunk. Az asszonyok nemcsak a vezetékneveket jegyezték meg, hanem a kereszt- meg az atyai neveket is. Az egyiknek Ivan Danyilovics volt a kereszt- meg az atyai neve. A fényképedet is megtaláltam a régi iratok között, csak hát a lányaim, mikor kicsinyek voltak, elcipelték valahová, aztán nyoma veszett. A fényképről ítélve igazi markos legény lehettél fiatalabb korodban .. . No rendben van, ha megkötöd az üzletet arról a leszállítandó fáról, lehet, hogy még találkozunk, megiszunk együtt egy kupicával, és felidézzük a háborús időket. Ó, csak ne lenne több háború az életben... Még egy olyan háborút, mint az a második volt, aligha élnénk túl...

Az öreg lelépett a lépcsőre: a palló meghajolt a hatalmas teher alatt, és Grinyenkónak sokáig úgy maradt görcsbe rándulva a keze, amint a karfát markolta ...

A hajó ismét kettőt kürtölt és nesztelenül, mintha nem merné megzavarni a fehér éjszaka csöndjét, elvált a parttól. Bal oldalára dőlve békésen dohogott, és egy új kanyarulat felé vette az irányt. A folyó szundikált, a partok szélén finom pára szállt fel belőle, s ez alatt az álmos ködfátyol alatt aligha vehette volna észre bárki is a meleg, hatalmas mélyáramlásokat, melyek át- meg átfonták egymást, szüntelenül rohanva a zöld partok között valahová igen-igen messzire, az ismeretlen hideg tenger felé.

Kövesdi János fordítása