Irodalmi Szemle, 1986

1986/1 - KRITIKA - Dusza István: Hármas tükör

ezt erről a kötetről csak a legrosszabb szándékkal lehet állítani. Az aligha indokolható, hogy az 1978-ban már lapjainkban publikáló Bettes István és Barak László kimaradt a rajzásból. Igazolásként pedig kellően súlyos érv, hogy a fiatal költők közül a Főnix Füzetek opuszaival debütálok között „csak” Kendi Mária és Soóky László található. Ezt tetézi egy másik tény is, mely szerint az antológiában bemutatott költők közül csak háromnak jelent meg önálló kötete. Az pedig, hogy ez a kirajzás nem mutat sem nemzedéki, sem irodalmi azonosságjegyeket, nem hangos, nem követel új esztétikák nevében teret az irodalom beltenyészetében, egyáltalán nem bizonyítja életképtelenségét, alacsonyabb értékeit, arctalanságát. Néhány meghatározó — olykor irodalmon kívüli — dolgot illik számba venni. Az 1970 után jelentkező fiatal költők egy közvetlenül előttük járó nemzedék (a fogalmat most az irodalmi kronológia alapján értelmezem) helykeresésének, térnyerésének vitáiba csöppentek, ahol tisztázatlan, illetve evidenciáknak vélt esztétikák pajzsát emelve ütköztek meg valakik... Valakik, akikhez korukat tekintve talán még közük lehetne, és valakik, akiknek riadt érvelését egy amúgyis elveszített irodalmi értékrend féltése motiválta. Ehhez járult még egy a világban egyre inkább az elbizonytalanodás jeleit mutató „költészeti modernizmus”, közben közvetlen közelségben olyan költészetek teljesedtek ki csillagmagasokba, mint Weöres Sándoré, Nagy Lászlóé és Pilinszky Jánosé. Egy ilyen önmaga pozíció- és Utóvédharcaival elfoglalt irodalomban nem volt más hátra, minthogy az Egyszemű éjszaka „nemzedékesdi” játékaiból kimaradt, bár életkoruk szerint még odatartozó fiatal költők megkíséreljék a maguk útját járni. Ügy vélem, ebben a „világhelyzetben” bomlik fel egyértelműen a már az „egyszemű éjszakások” Vetés-beli jelentkezése idején is ingatag korszakolás, hiszen a „harmadik nemzedék” ekkor találja szembe magát az irodalmunk folytonosságát ugyan vállaló (ez az évek múlásával önálló kötetbeli jelentkezéseikből is kiderült), de az ethosz és az esztétika kapcsolódásáról már másképpen gondolkodó fiatalokkal. (Ugyanakkor még nem említettem a Fekete szél című antológia prózaíróinak rajzását, különös tekintettel Kovács Magda és Bereck József, s az ugyancsak a „nemzedékesdi játékon” kívül eső Grendel Lajos jelentkezésére.) Ebből a „másképp gondolkodásból” nemcsak a külföldi modellek alapján konstruált neoavantgárd formákat emelem ki, hanem a Kulcsár Ferenc megfogalmazta „Közel hozzám / Közel a vershez” költői alapállást is. Nem véletlen, hogy az így megütköző nézetek, vélemények egy lényegileg évekig elhúzódó vitát eredményeztek. (Lásd Bábi Tibor Hét-bell, a fiatal költészetünkről írott körképét, illetve 1979—80-ban a Balla Kálmán írása nyomán lefolyt vitát.) Mondhatnám azt is, hogy mikor a Megközelítés antológia, majd a Főnix Füzetek kiadói gondolata érlelődött, még korántsem fejeződött be a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején zajló vita, hanem az irodalmi élet polarizálódása után búvópatakként élt tovább. Legutóbbi jelentkezése éppen a Vetés-csoport megvívott harcaira építő fiatal költő, Bettes István első kötetének fogadtatása idején volt tapasztalható. Ugyanennek a jelenségnek tudható be Cselényi László útkereső költői fejlődésének az elutasító fogadtatása, pedig Tőzsér Árpáddal és másokkal együtt mindannak a szintetizálói költészetünkben, ami a fiatalok 1970-beli jelentkezése utáni vitákban fogalmazódott meg: az ethosz és az esztétika dialektikájának.

Az ilyen kaotikus előzmények után útjára bocsájtott Főnix Füzetek egy a nyolcvanas évek elején már csak az Irodalmi Szemle és a Madách Kiadó műhelymunkájában érintkező, polarizálódó (tehát darabjaira hullott) irodalmi élet sajátos gyarapodását jelentette. Sajátosságát elsősorban egy adott ponttól elindított folytonosság jelenti, amely immár végérvényesen lezárta a „megszámozott nemzedékek” és az antológiák kereteibe kényszerített „nemzedékesdi játékok” korszakát. Tény, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom azóta kénytelen szembenézni a fokozatosan jelentkező fiatal költőkkel, írókkal, akik már nem öltik fel az ilyen „hagyományok” eléggé kopott mundérját. Végül mindaz, ami a Főnix Füzeteket közvetlenül megelőzte, vagy követni fogja, már éppen a felbomlott „rend”, a sokak által annyira áhított „rendszer”, az egymásra épülő és így könnyea skatulyázható irodalmi „fejlődés” hiánya okán, kívül esik (majd) irodalomtörténetünk kész sablonjain. A Főnix Füzetek remélhetőleg — az első kilenc opuszához hasonlóan

— nyitott kapu lesz az irodalomba lépők számára, kérjen bár bebocsátást oda antológiák lapjain, vagy akár az Irődián keresztül.

Míg a Vetés-csoport indulásához szorosan kapcsolódtak kritikusi pályakezdések is (Zalabai Zsigmond és Mészáros László), addig a hetvenes évek második felében a vázolt