Irodalmi Szemle, 1986
1986/9 - LÁTÓHATÁR - Borisz Fjodorovics Lapin: Az első lépés II. (sci-fi)
meg akarta kérdezni tőle, kik azok a naiv emberek, de Sven futásnak eredt. Polina a nyomában ... a folyosón ... a kerten ... a konyhán keresztül... Alexander állította meg. — Polina néni! Mi van magával, hova rohan? Polina megnémult, hirtelen elfelejtette, hogy Svent hajkurászta. — Hogy hová? Valami fontosat akartam csinálni... Nem jut eszembe ... Alexanderre rossz volt ránézni — megijedt a fiú. Ha így megy tovább, még őket is megbolondítja. — Ö, igen! Csak a tagjaimat akartam egy kicsit megmozgatni. Nagy nehezen visszavánszorgott a kajütjéhez. A tükör elé lépett. Az üveg mögül egy kócos, félősz, üres tekintetű öregasszony nézett rá vissza. Fel sem fogta, ki ez az öregasszony. És másnapra teljesen összeomlott. Részvétlenül, minden iránt közömbösen ült az ebédnél, mechanikusan rágott és nyelt. A kis Marta, akit megijesztett anyja viselkedése, teljesen elvesztette az étvágyát. — Marta, ne morzsázz a padlóra — figyelmeztette szigorúan a gazdasszonnyá lett Lucienne. De Marta nem hallgatott rá. — Kinek mondtam? — kiáltotta Lucienne. Marta erre elsírta magát. Keservesen sírt, egész testét >rázta a zokogás, s reszkető kis öklével szétkente arcán a könnyeket. A lánya iránti szánalom váratlanul felrázta Polinát. — Hogy beszélsz a kicsivel, te hitvány?! Minek képzeled magad?! Felemelte a kezét, s már nem Lucienne állt előtte, hanem Margot, az elkényeztetett, önérzetes Margot, aki elvette tőle Svent. Polinában feltámadt az egykori féltékenység, eszébe jutott a régi szerelem és a zöld pádon elsírt könnyek. Hát most megfizet: mindenért, mindenért... És teljes erejével pofonvágta Lucienne-t. Öt mozdulatlan szempár meredt Polinára. Polina a kajütjébe menekült, kulcsra zárta az ajtót. A szégyen csak egy pillanatig kínozta, aztán — álomba vagy önkívületbe zuhanva? — azt gondolta: hiszen meg is ölhettem volna. Szegény, szerencsétlen kislányom! Kicsi Martám! Árvám... Éjjel Polina fölkelt, lábujjhegyen elosont a kert, a konyha, a farm mellett, keresztülment a raktárakon meg a gépházon. Hát itt az a szent ajtó. A pokoli tűz az üvegen túl ugyanúgy lobogott, mint régen, de Polina most nem rettegett tőle. Nyugalom várta ott. A saját és a mások nyugalma. Az ajtót kinyitva még arra gondolt, hogy helyesen cselekszik. Elvégre nem önmagunkért élünk. Távozásával lehetővé teszi a többieknek, hogy elérjék a csillagokat. Más értelme úgysem volt az életének, e hosszú életnek . . . Amely oly rövid volt. A CÉLBAN Az ajtóban egy pillanatra megmerevedett, nem értette, hova lett a tűz, mely az üvegen át oly riasztónak látszott. A helyiség, amelybe került, távolról sem emlékeztetett reaktorra. Folyosó, közönséges folyosó volt: valamikor régen fehérre meszelték, de a vakolat már néhol málladozott. De nem lefelé lejtő, hanem egyenes folyosó. A Hajón kívülre vezetett. Polina az azonnali halálra készült, s ehelyett egy folyosóra került: matt lámpák végtelen sora húzódott előtte, a sor vége beleveszett a félhomályba. S ő elindult ezen a folyosón, egyelőre semmit sem tudatosítva: hogyan, honnan került ide? Körös-körül csengők szóltak, különböző hangú csengők tucatjai. Nyilván riadót jeleztek. S hirtelen, egy mellékbejáróból, kiugrott egy fehérköpenyes ember és Polinára vetette magát. Nyugtalan tekintet. Fehér sapka. Orvos. — Kérem, ne ijedjen meg, Polina — szólalt meg izgatottan. — Jöjjön ide, mindjárt mindent megért. — S óvatosan, mint egy nagybeteget, aki bármikor összeeshet, átfogta a hóna alatt. Emberek, fehérköpenyes nők és férfiak siettek feléjük. „Megbolondultam — gondolta nagyon józanul Polina. — És mindez lázálom. De hol a reaktor?”
