Irodalmi Szemle, 1986
1986/9 - LÁTÓHATÁR - Borisz Fjodorovics Lapin: Az első lépés II. (sci-fi)
Eltelt egy idő. Öntudatát még nem nyerte vissza, az idő múlását azonban már érzékelte. A szomszéd helyiségben egy éles hang oktatott valakit: — Kegyetlenség? Ön azt mondja: kegyetlenség volt a sorsra bízni őket? Ön azt mondja: ők ártatlanok a cirkónium elszámításában? És szánalomból, nyálas együttérzésből elrontani egy sokéves és sokba kerülő orvosi-biológiai kísérletet — ez ön szerint humánus dolog? Most láthatja, hova vezetett az ön „humanitása”! — Engedje meg, és a kamerák? Hisz ez nem a mi, az ön kifejezésével élve, „huma nitásunk”, ezt már a kezdet kezdetén így tervezték. .. „Miről beszélnek? — gondolta Polina. — Mit kell semmiségeken veszekedni, mikor körös-körül olyan nyugalom, boldogság honol! És olyan jó aludni..- ♦ Sven teljesen ősz, tíz évet öregedett, de fürge, jószívű, egy kicsit ironikus. Egy kerek teremben, a szolgálatos operatőr asztalánál ültek. Az operatőr előtt — hat kis képernyőn — ott úszott a Hajó távoli élete. A terem közepén elhelyezett nagy képernyő a kis képernyők valamelyikét dublírozta. Most éppen Alexander töprengett rajta valamin. Sven Polina vállára tette a kezét. — S te nem fogtad fel azonnal, hogy mit jelentenek azok az objektívak? Ej, Polina, de naiv ember vagy! Mihelyt a cirkóniumról szóló kiegészítő információt bevezették a gépbe, én rögtön gondoltam, miféle szerzet a Hajó. S ha már így van, meggondolatlanság lett volna nem megfigyelni a kísérletet. És akkor megtaláltam a közvetítő kamerákat. Tovább alakoskodni értelmetlen volt, én már „játékon kívül” álltam — és kivonultam a játékból. — Szóval mindez játék volt? Az egész élet játék?! Tévéelőadás? Az operatőr másik kamerára váltott. Polina kajütjébe a kis Marta lépett. Megállt az ajtóban, zavartan körülnézett, majd Polina ágyára vetette magát. Magához ölelte a vánkost, válla megremegett. Polina felugrott. — Visszamegyek! — Ez lehetetlen — figyelmeztette fáradtan Sven. — A kísérlet folytatódik. S ez valóban nagyon fontos kísérlet. Nélküle elképzelhetetlen a csillagexpedíció. Az igazi... — Nem, Sven, nekünk vissza kell térnünk! Mi magukra hagytuk őket a csillagok között. A gyerekeket... — Miket beszélsz? Miféle csillagok között? Itt vannak a Földön, három lépésre tőlünk! — Nem, ők a csillagok között repülnek. Ök hisznek ebben, Sven! — Igen, talán. Igazad van, Polina. A csillagok között repülnek. És célba érnek. A mi számunkra azonban nincs visszatérés. Vagy talán el akarod venni a hitüket? — Akkor ... akkor kiengedjük őket onnan. Ne tarts vissza, Sven. Ne tartsanak visz- sza! Hiszen ott emberek vannak, emberek.. . Maguk ne merjenek ... Az összes páncélajtójukat összetöröm ... ezzel a két kezemmel! Kortól görnyedt ősz öregember lépett hozzájuk, nagyon emlékeztetett valakire. — Szegényke — mondta Svennek. — Magamról tudom, ez még sokáig eltart . .. — Ez meg Rudolf bácsi. Ismerkedjetek össze, Polina. Az asszony úgy nézett rá, mint egy kísértetre. — Nos, köszöntelek a visszatérés alkalmából — mosolyodott el az öreg szomorkásán. — A csillagok közül való visszatérés alkalmából, Polina! A vezetőfülke kupolája alatt kézenfogva és bátran előre, a csillagokra nézve, Alexander és Lucienne álltak. Varga Erzsébet fordítása
