Irodalmi Szemle, 1986

1986/9 - LÁTÓHATÁR - Borisz Fjodorovics Lapin: Az első lépés II. (sci-fi)

A bátorságtól, a kitartástól, a harctól, a célszerű erőbefektetéstől? Bizonyára könnyebb lenne nekik nélküle. De hát még olyan gyerekek!

Nem, már nem voltak olyan gyerekek! Polina hamarosan meggyőződött róla, hogy a körülmények felnőtté érlelték őket.

Egy éjjel bement hozzá Lucienne. Látta a szemén, hogy éppen Alexanderrel beszélgetett. Szóval éjszakánként is találkozgatnak . ..

— Milyen a hangulata, Polina néni? Még nem múlt el a búskomorsága?

— Nem, kislányom. Ha kidobom az ajtón, berepül az ablakon. De ne nyugtalankodj, majd elmúlik. Minden rendbe jön.

— Persze, minden rendbe jön! — csatlakozott készségesen Lucienne, s Polina megérezte, hogy már egyáltalán nem hisznek a gyógyulásában. Lucienne tétovázott, mondani akart valamit, de nem szánta rá magát. Ezek kitaláltak valamit, összebeszéltek csóko- lózás közben.

— Polina néni — kezdte végül a lány —, Alexanderrel mi sokat beszéltünk magáról, s arra a következtetésre jutottunk . .. Hogy kisegítsük ebből az állapotból... — Lesütötte a szemét. — Magának férjhez kell mennie.

Polina váratlanul felkacagott — olyan butaságot mondott Lucienne.

— Férjhez? Csodálatos gondolat, csak hát kihez lehet itt férjhez menni, kislányom? Kinek kommendálsz? Csak nem a Konzultánsnak?

— Alexanderhez kell hozzámennie — súgta elfehéredő szájjal Lucienne. Szeme kitágult, kigyúlt, mintha még mindig a pokoli reaktorlángok visszfénye játszana benne. — A Hajón maga az egyetlen felnőtt, s ha mi nem vigyázunk magára, semmi garancia . . . Gondolja meg, Polina néni! Én megjegyeztem, amit mondott: mi itt nem önmagunknak élünk, hanem a Célért. Alexander már majdnem felnőtt, hamarosan betölti a tizennyolcat. És biztosíthatom, már tényleg igazi férfi...

Itt elakadt és elpirult. Polina gyöngéden átölelte ezt a naiv, hiszékeny teremtést.

— S veled mi lesz, kislányom?

Mint kiderült, már mindent számba vettek:

— Én hozzámegyek Johnhoz, akkor Sergnek is lesz felesége — Marta. Látja, milyen jól kijön.

— Nem ezt kérdeztem. Hiszen te szereted Alexandert.

— Igen, de ...

— Ö is téged? — Lucienne szótlanul lehorgasztotta a fejét. — Minek ezek az áldozatok, kislány? A Cél érdekében? A repülés éppen csak elkezdődött, a Cél messzi van. Nekünk egyszerűen élnünk kell, jól és lehetőleg boldogan, hogy életet adjunk másoknak, tőlünk ezt követeli a Cél. Akkor meg minek ez, lányom?

— Nekünk meg kell mentenünk magát, Polina néni! — s Lucienne arcán végigfolytak a könnyek.

— Nincs engem mitől megmenteni, a legkevésbé ilyen úton. A betegségem csakugyan kelletlen s nyilván komoly, de remélem, kikecmergek belőle. Ha pedig nem... ha történik velem valami — nos, mindannyian halandók vagyunk. Halhatatlanok nincsenek. De az élet megy tovább. S idővel megjelenik a Hajón egy másik Polina, talán éppen a ti lányotok, a tiéd meg Alexanderé. Ti már nem vagytok gyerekek. Felnőttek vagytok. És Alexander akár ma is parancsnok lehetne. Mindenesetre nem rosszabb, mint Sven volt. Azt hiszem, a Hajóval nélkülem is elboldogulnátok. Az egyetlen, ami még nyugtalanít, a szülés. Ki vezeti le a szülésedet? A Konzultáns mindent tud, de keze nincs neki. Alexandernek van keze, ő azonban szerelmes beléd, a szerelmesek pedig nem a legalkalmasabb szülésznők. De még ez sem probléma. Minden jóra fordul, kislányom. Menj. Menj a te Alexanderedhez, nyugtasd meg. Csak ne siettessétek az időt, kérlek, ne siettessétek, a ti időtök még nem jött el...

— Igen, tudom — mondta Polina szemébe nézve Lucienne. — Mindketten tudjuk. Jó éjszakát!

„Már teljesen felnőtt” — gondolta Polina.

Néhány napig mintha jobban lett volna: erőt adott neki a Lucienne-nel folytatott éjszakai beszélgetés, vagy talán csak a teljesítetlen feladat miatti lelkiismeret-furdalása szűnt meg. Polina most már bízott benne, hogy nélküle is meglesznek.

Aztán kezdődött minden elölről. Megjelent Sven, ujjával Polinára mutatott és nevetett: „A naiv emberek! Mindannyian naiv emberek vagytok!” Polina a keze után nyúlt,