Irodalmi Szemle, 1986
1986/9 - Duba Gyula: Vallomás a regényről I.
távolságtartással gondolni az írás tárgyára, a nyelvi eszközök, a történet logikája és érzelmi töltése engedelmesen követték a nevettetéssel operáló bírálat célkitűzéseit. Az első komolyan vett elbeszélés azonban — Ancsi és Jancsi volt a címe; közvetlen katona- élményeimből született, s nem nélkülözte az iróniát, sőt az öniróniát sem — nehezebb és igényesebb írói törvények létét tárta elém. A drámai próza — novella, elbeszélés — matériája bonyolultabb, mert összetettebb és sokrétűbb, tehát teljesebb, mint a humoros kép, szatirikus mű. A humoros írásmű tendenciózus, irányzatosan egyoldalú, a drámai mű teljességre törekszik. Mindenekelőtt emberi teljességre és életgazdagságra. Ami a regény vonatkozásában — a regény a teljesség műfaja, mondta volt Fábry Zoltán — a nagyepika terén további bizonyítéka annak, hogy a művészi próza a teljesség értelmében ember- és életközpontú, egyének és közösségek sorsának dokumentatív műfaja. Ebben a miliőben a kezdő író ösztönös tájékozódása is érthető, első műveiben önmagából indul ki, közvetlen élményeiből. Vallomást tesz s ezt nem is titkolja — mert nem titkolhatja —, művében személyesen van érdekelve. A leginkább keze ügyében lévő anyaghoz nyúl, melyet élményként magában hordoz és saját problémájaként küzd vele, mint tapasztalat ülepedett le benne. Ogy is, mint egyénben, de mint közössége tagjában is. Csigaként házát, hordozza a kezdő író témakörét és a világról való mondanivalóját, melybe visszahúzódik, ha megérinti a külső világ, hogy végül mint sivatagban vonuló teve a púpját — felélje, s imigyen kiürülve új tartalmak, módszerek és igazságok felé nézzen, képzeletével reprodukáljon, építkezni és komponálni kezdjen. Ám egyelőre mind az író, mind a születő irodalom vonatkozásában maradjunk az önkifejezésnél, vallomásnál. Érthető, hogy a nemzetiségi irodalom is vallomásos célokkal indult, a közösség elsősorban önmaga sorsára kíváncsi, elvárja, hogy írói róla beszéljenek. Irodalmunk történelmi adottsága lett, hogy fiataljai révén a megírásra váró élmények népi, paraszti, plebejus tapasztalatok voltak. A megélt, majd hátrahagyott — változásában sorsára hagyott? — faluvilág, a népi-nemzetiségi történelem és a délszlovákiai határmenti lét. Regényírásunk útját, irodalmi kezdeteink topográfiáját szem előtt tartva kövessük a jelenig, mert fejlődési ívének jellegzetes változásai legalább olyan tanulságosak, mint mai értékei. Ezen belül is a magam útját követve elmondom, hogy első regénykísérletem, az Idegen szem című kisregény — 1961-ben írtam — egyetlen markáns alapötletre épült, mintegy a humoros író munkamódszerének tehetetlenségi nyomatékéből kiindulva. Török Péter parasztembert elhagyják a fiai, gyári munkások lesznek. Az idős parasztnak szürke hályog keletkezik a szemén, szeme világát operáció menti meg, idegen recehártyát ültetnek át (transzplantálnak) a szemére. Elmagányosodásában fokozatosan kétféle látással — a saját és az idegen szemmel —látja a világot, majd azt hiszi, meghalt a fia idegenben, az ő szeméről kapta a recehárnyát s úgy lát vele, mint a fia látott. A változó faluvilág kettős értékelésében, kettős látásában skizofrén állapotba kerül és ebbe beleőrül. Drámája körül a szövetkezetesítés és a parasztnemzedékek tragikusan változó mentalitása s az ebből következő viharok kavarogtak. A mű ujjgyakorlatnak sikeredett, a regényírást nem is erőltettem tovább. Novellával, elbeszéléssel kísérleteztem, rövid, kerek, erősen koncentrált kisműfajjal ostromoltam a valóságot, hogy elmondjam róla véleményemet. Amennyire visszaemlékezem, az anyag ostroma, a valóság mélyére hatolásnak a célkitűzése, az ezzel összefüggő esztétikai zsargon nem járt eszemben. írni akartam, novellát, elbeszélést. Ezt tisztázni kell, hogy valósághűen rögzítsem a kiindulási helyzetet. Ösztönösség és tudatosság, írói játék és alkotói program kérdései dőlnek el útközben, míg a múltból a jelenbe érünk, s a céltudatosság erősödését és minőségi megedződését figyelhetjük meg haladásunk során. Nem szokásom, hogy megjelenésük után újraolvassam könyveimet, sokszor a frissen befejezett kéziratot is nehezemre esik elolvasni. Elismerem, helytelen hozzáállás ez a magam szövegéhez, mert akkor hol marad az átdolgozó javítgatás, a csiszolgató és tökéletesítő szerzői gondosság? Hol a — formai és stílusbeli — igényesség, amely az íróval többszer is átíratja, átdolgoztatja művét? Mea culpa! — számomra mindez megvalósítandó feladat. Egyelőre örülök, ha befejeztem munkámat és elégedetten sütkérezhetem az elvégzett munka feletti öröm tüzének melegénél. Mondhatnám, ülök babérjaimon, mint a kotló, hátha kikelnek? S miután nem olvasom újra könyveimet, évek múltán messze távolodnak tőlem. Képi mivoltukban, vizuális élményként felidéz- hetők számomra, de a tartalmuk elhalványul, mondhatnám el'degenedik tőlem, csak