Irodalmi Szemle, 1986
1986/9 - Duba Gyula: Vallomás a regényről I.
a címük hunyorog felém az időbeli messzeségből. De — állapítom meg fellélegezve, a bűntudat indokolatlansága okozta megkönnyebbüléssel — nem vesznek el számomra egészen. Mert hiszen valahol bennem élnek! A történetvázak és élménytöredékek ott szunnyadnak bennem, ott lapulnak a régi érzelemütések és gondolatszilánkok, melyek a megélt valóságból érintettek meg, növekedtek és formai egységbe álltak, hogy megnevezzem őket s így különösségre és fontosságra tettek szert, jelentőssé váltak és önálló életre keltek. Fellapozva a könyveket megélednek a szunnyadó motívumok, és általuk megmutatja régi arcát az elfolyt idő. Az időnek sok arca van számomra, magam véstem őket anyagába, hogy megjelöljem benne helyemet és megjelenítsem az egymást követő korszakok jellegét. Nem kell mást tennem, csak a könyvek nyomán visszaindulni az időben és feltárul a fejlődés folyamata, a dolgok növekedésének mérete és minősége. (A fejlődést tanulmányozni hasznos és tanulságos, mert a történetiség folyamatának átélése — a változások értékelése — döbbenetes erővel tetten érett velünk — az egyébként megfoghatatlan — időt. Mellyel szemben jobbára tehetetlenek vagyunk!) Műfaji jegy, hogy a rövid humoros írás meglátásból, racionális felismerésből, ötletből lesz, és a negatív jelenséget érintő, érzelmi hozzáállás felülről nézésben, fensőbb- ségességben és kívülállásban nyilvánul meg. A komikusán, a szatirikus gúny tárgyán megbocsátóan mosolygunk vagy megsemmisítően nevetünk, egyre megy. Az ész csillog s sziporkázik, de közben a szív többnyire derűsen közömbös marad, legfeljebb ha sajnálatot érez. De a drámai műfajban — novellában, elbeszélésben — az írás motorját a szív melege hajtja, s a hajtóanyag és szenvedély, az agy, az ész inkább csak a formát kalapálja s a szavak között válogat, hogy megtalálja a legérzékletesebb fogalmat, a legpontosabb kifejezést. Ilyen művében az író testestül-lelkestül benne él. Nem lehet érzéketlen, nem lehet közömbös, emberi sorsokról van szó! A vallomásos drámai próza törvényeit kutatjuk, nézzük benne a személyes élmény szerepét! Ha a saját írásaimat idézem, ezt nem értékük indokolja, hanem p. meglétükből levonható tanulság. S nem kevésbé az emléktartomány, mely általuk megelevenedik, a visszatérített, érzékelhető idő. Az Ancsi és Jancsi című elbeszélés mögött Jaszencsák János másodéves közkatona áll, a ruzyni kaszárnyában tisztelt meg azzal — öreg, „mazák” az űzött „bazsantot” —, hogy bánatába beavatva, elmesélte nehéz szerelme történetét. S amikor elhamarkodva azzal biztattam, hogy megírom drámáját, attól fogva szerelme krónikása, értékelője sőt alakítója lettem. Ha az írás munkájában nem haladtam a kívánt mértékben, Jaszencsák közlegény megfenyegetett, hogy tükörfényesre sikáltatja velem a folyosót és ragyogóra az összes mellékhelyiséget (illemhelyet). Tömény realizmus, naturalisztikus őszinteséggel. A Tükrök képzelet és élmény szülötte, a két elem kötőanyaga korabeli életérzésem, romantikusan személyes, másrészt naivul fellengzős. A Sírás az udvaron mások ügyéről szól, az író kívülről nézi az eseményeket, érzéketlen igyekszik lenni és már-már a szadizmust súrolón naturális. Az Idegen szem is a kívülálláson „csúszik el”, csodajellegű ötletből lesz, elképzelt helyzetre épül, melyet a történet motívumrendszeréből — falu- és parasztrekvizitumok — a tudat öltöztet fel; az írás az átéltség és személyesség híján papírszerűen konstruált marad. Emberek szenvednek benne, de az író nem érzi kínjukat, tudós képpel szemléli az emberi drámát és kimódolja törvényeit, nem költözik átélt művészi erő a kisregénybe. Első novelláskönyvem — Csillagtalan égen struccmadár (1963) — személyes és külső valóság motívumaiból épülő, bontakozó világ. Tapogatózás a drámai próza lehetőségei között. Életérzésbeli és szemléleti egyveleg, jeleként számos tisztázatlan kérdésnek, az írás módjára és lényegére vonatkozó ösztönös kísérletnek és formakeresésnek, valóságlátó tájékozódásnak. A könyvben már benne van mind a falu, mind a város, a paraszt és az értelmiségi, nemzetiség és társadalom, élet és halál. Ugródeszka e könyv a Delfinek című kötet egységesebb és markánsabb — s tegyük hozzá, személyesebb és egyénibb — világa felé. A hatvanas évek első fele, egyéni és közösségi értelemben nyitott, kíváncsi kor, az önelemzés és önvizsgálat ideje, a társadalmi méretű önfelfedezés lehetősége. Nyitottabb már a világirodalmi látóhatár is, de a belőle szerzett tanulságok az önvizsgálat erősödését és korszerűsödését szolgálják. (Nem véletlen a szolgálat-fogalom erős beépülése esztétikai-etikai fogalomrendszerünkbe.) A valóság egyszerre roppant érdekes és fontos lesz, a tőle való menekülés szándéka, az elidegenedés gesztusa — legalább