Irodalmi Szemle, 1986
1986/8 - FIGYELŐ - Liszka József: „Tudósok becsülete . . .”
„TUDÓSOK BECSÜLETE..." A néprajz, lévén történettudományi diszciplína, adatok tíz- és százezreit földolgozva, elemezve igyekszik a népi kultúra bizonyos törvényszerűségeit meghatározni. Ahhoz azonban, hogy megállapításai valóban helytállóak legyenek, egyebek mellett a feldolgozandó adatokat a vizsgált terület egészéről, arányos szórásból kell beszereznie. Ha tehát bizonyos jelenségekről a lehető legtöbbet szeretnénk megtudni, akkor először is — hogy most már az általánosságból a magyar néprajz keretei közé szűkítsem a kört — az egész magyar nyelvterületről származó adatokat kell, a történetiség elvét is szem előtt tartva, vizsgálat alá vonni. Ehhez azonban néprajzi gyűjtők százainak szorgos munkájára van szükség — határokon innen és túl. Magyarországi viszonylatban ez a probléma természetesen megoldottnak mondható, hiszen megfelelő intézmények és szervezetek irányításával folyamatos kutatómunka folyik. Valamivel bonyolultabb a helyzet a környező országok magyar nemzetiségei néprajzi kutatása terén, bár itt is biztató munkálatok zajlanak. A legtöbb és leglátványosabb eredményt a romániai magyar néprajzkutatás mondhatja magáénak, hiszen számtalan értékes néprajzi munkával (önálló kötetek sorával és kisebb-nagyobb tanulmányok százaival) gazdagította az etnográfiai irodalmat. A további folyamatos munka, az utánpótlás kérdése ugyan már nem ennyire egyértelmű, de azért bízhatunk a jövő eredményeiben is! Bizonyos mozgás tapasztalható a kárpátalji, burgenlandi és szlovákiai magyar néprajzi kutatás terén is. Hogy mi pontosan hol tartunk, arról most ne beszéljünk, hiszen messze vinne kijelölt tárgykörünktől. Legalább ennyire tanulságos lehet azonban, ha a nagyjából két évtizede erőre kapott és azóta folyamatosan szebbnél szebb eredményeket fölmutató jugoszláviai magyar néprajzi kutatásokról szólok most röviden egy frissen megjelent folklorisztikai kiadvány kapcsán. A jugoszláviai magyarság zöme (csaknem kilencven százaléka) a Vajdaságban él, ezért aztán azon sem csodálkozhatunk, ha a néprajzi témájú publikációk döntő hányada is ennek a területnek a népi kultúrájával, elsősorban folklórjával, azon belül is főleg népköltészetével foglalkozik. A néprajzi kutatómunkának ezt az ígéretes föllendülését az egyéni kezdeményezéseken, ügyszereteten túlmenően néhány intézmény tervszrű kutatási programja is elősegíti (elsősorban az újvidéki egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke, a Hungarológiai Intézet, valamint a Fórum Könyvkiadó). A Vajdaságon kívül mindenekelőtt a horvátországi magyarok folytatnak ígéretes kutató- és publikációs tevékenységet, elsősorban az Eszéken működő Horvátországi Magyarok Szövetsége jóvoltából. Ez a szervezet jelenteti meg csaknem három évtizede a Magyar Képes Újságot, amelynek Örökségünk c. rovata hatalmas mennyiségű népköltészeti anyagot adott közre. Ebben a munkában nem kis érdemeket szerzett magának a lap egyik fiatal szerkesztője, Lábadi Károly, aki az önkéntes gyűjtők (pedagógusok és diákok) segítségével feltárt nagy mennyiségű anyagból már több kötetre valót meg is jelentetett. Eddigi legjelentősebb vállalkozása a kisepikai műfajok drávaszögi kutatása, amelyet tíz kutatóponton, lelkes társadalmi gyűjtők segítségével végez. A kutatómunka első eredményéről, a Hold letette, Nap felkapta című, csaknem ötezer találóst tartalmazó kötetről (Eszék 1982) nemrégiben Urbán Aladár tájékoztatta nálunk is az érdeklődőket (Hét 1986/19). A vállalkozás második darabjaként a közelmúltban látott napvilágot a Horvátországi Magyarok Szövetsége kiadásában az Ahogy rakod tüzed (Drávaszögi magyar proverbiumok) című gyűjtemény (Eszék 1986). „A könyv adattár, kézikönyv és további kutatásra, rendszerezésre, részletkérdések megvitatására ösztönző munka is szeretne lenni” — hangsúlyozza a szerző a Beve(Lábadt Károly: Ahogy rakod tüzed]
