Irodalmi Szemle, 1986

1986/8 - KRITIKA - Dusza István: A mindennapok és a történelem dramaturgiája

Éva fogalmaival élve: a szabadság dilemmáit és a történetiségében értéket jelentő ethoszt keresi. Csak remélni tudom, hogy éppen a két nemzetet is érintő történelmi téma okán majd Magyarországon is felfigyelnek erre a drámára. Ogy vélem, jelentős hozzájárulás ez az író részéről mindazoknak a kérdéseknek a tisztázásához, amelyeket közös múltunkból mindeddig átengedtünk a nacionalistáknak.

A drámaíró úgy helyezte a Bél fiút a darab szerkezetébe, hogy az mindvégig tükröt tart a drámai hősnek. Epikai elemekből felépített monológjaival egyben a dráma gerincét adó konfliktus-sor rezonőrjeként, minduntalan a fiatalabb nemzedék örök pozíciójából bírálja is apját és a kompromisszumokra kényszerítő korabeli hatalmi viszonyokat. Nemcsak arról van itt szó, hogy a raboskodó Krman Dániel kiszabadítására tett kísérletek során önmagával több évig tartó konfliktusba kényszerítik Bél Mátyást. Bélnek tudományos és irodalmi munkássága kiteljesítéséhez kora világi és egyházi hatalmasságainak anyagi támogatására van szüksége. Ugyanakkor protestáns hite és az általa gyakorolt pietizmus szembe is állítja a katolikus klérus hatalmasságaival. Az 1600-as, 1700-as évek fordulóján még nem volt türelmi rendelet; gályarabság, várfogság várt Kálvin és Luther követőire. A Habsburg-ház és a pápa ennek ellenére kénytelen elismerni Bél Mátyás tudományos munkásságát, enciklopedikus tevékenységét, bár tanítványainak körét s őt magát is figyeltetik.

— Tudományos munka vagy becsület? — A kérdést így sarkítja a fiatal Bél Károly András. Az apja részéről tudatosan vállalt, szinte aszketikus életmód, a megfeszített alkotómunka eredményes lesz, kivívja a hatalmasságok elismerését. Bél Mátyás tudósi naivitással hitte, hogy érdemei nyomán nemcsak a kincstár, de a börtön ajtaja is megnyílik. A jövő évszázadokban élők számára a termő tudományos tevékenységet vállalta, s nyíltan nem fordult szembe kora hatalmasságaival. Elfogadta a támogatást, de gyenge volt ahhoz, hogy a mecénásoktól barátja számára szabadító gesztust kérjen. Fia minduntalan szemére veti ezt, s a Bél Mátyást belülről feszítő lelkiismeret-furdalás mintegy külső megtestesítőjeként áll szembe apjával. Solovič mai témájú drámáiban is értő módon vizsgálta a nemzedéki kérdést. Apák és fiúk drámája minden korban a haladás drámái voltak. Ebben az esetben nem a jó és a rossz konfliktusából adódnak, hanem a megtett út és annak minőségi folytatásának alternatíváiból. A szerző persze nem egyetlen konfliktus köré sűrítette a drámát. A gondolati ív drámai csomópontokból alakul ki: a választott és vállalt eszméhez való hűség, az alkotókJzösség munkájának a megóvása, a lét egzisztenciális szorításai stb. Solovič formai megoldásait vizsgálva a modern drámaírás elemeit is megtaláljuk: lényegében passzív hőst állított szembe egy fiatalságából eredően cselekvő szándékú hőssel, aki egzisztenciálisan mégis passzív és lehetetlen léthelyzetben él. Míg az apát a küzdelmes munkával létrehozott életművének féltése tartja vissza a konfliktusaiból kiutat mutató tettől, addig a fiát éppen a léthelyzete gátolja a cselekvésben. Ez az utóbbi konfliktus egymagában is elegendő lenne ahhoz, hogy mind gyakrabban színpadjainkra kerüljön ez a történelmi dráma.

Nem tudom magamba fojtani véleményemet, amely a művet természetszerűen a közép-európai művelődéstörténet és drámaművészet kontextusában látva alakult ki. Ján Solovičnak ezt a drámáját ott látom, ahol Sütő András drámáit. Az ember történelmi küldetésének érvényességét, a forradalmak hozta változások utáni léthelyzetek erkölcsi törvényeit, a kompromisszumok szövevényeiben vergődő ember megnyilvánulásait és az egymás után jövő nemzedékek kölcsönös számonkéréseit vitán felül állóan egyetemes érvényű színpadi témáknak tartom.

Kár, hogy Solovič kissé archaizáló szlovák nyelvének ízeit a fordító, Konrád József nem tudta a magyarítás során megőrizni. Ogy vélem, sokat veszített értékéből a szöveg. Egyáltalán nem olvasható ki a magyar változatból az a többlet, amely a szlovák eredetiben igencsak sajátos, a megidézett történelmi korra jellemző hangulatot, az emberi kapcsolatokban pedig árnyalatokat érzékeltetett. Egyetlen példa az oldalakon át idézhető pongyola dialógus-magyarítások közül:

„BÉL: Mondd meg nekik, hogy legalább a konfirmálásig várjanak.

BÉLNÉ: Azt már mondtam.

BÉL: S mit mondtak rá?

BÉLNÉ: Hogy manapság nagyon becses az áru, de az ára is.”

Eddig az idézet, amelyben a „mondd, mondtam, mondtak” nem a fordító árnyalt magyar nyelvismeretét bizonyítja. Ráadásul éppen az említett kort idéző, de a ma beszélt nyel