Irodalmi Szemle, 1986
1986/8 - KRITIKA - Dusza István: A mindennapok és a történelem dramaturgiája
dialektikus ellentmondásokat is) esztétikai értékben is konkretizálódó vetületét akarja a megírt drámában kifejezni. Éppen ezért tekinthető érdekes kötetnek Ján Solovič első magyar nyelven megjelent drámagyűjteménye. Az 1934-ben született szerző egyike azon keveseknek, akik elsősorban a drámai műnem különböző műfajaiban alkotnak. Rádiójátékok, tévéjátékok, tévésorozatok egész sorát írta meg. A köztudatban viszont érdekes módon mégis inkább a drámaíró él, aki egyike a szlovák szocialista drámaírás megújítóinak. Sajnos a magyarul megjelent válogatás nem tartalmaz sem előszót, sem utószót a szerzőről, a drámáiról és magáról a kötetről. Márpedig a kötetet kézbe vevő olvasó, aki valamelyest is ismeri Solovič drámaírói munkásságát, első pillantásra észreveszi, hogy a szocialista dráma történetében szinte önálló fejezetet alkotó Meridián, Ezüst jaguár és Aranyeső című opuszok- ból álló drámatrilógia egyetlen darabja került a kötetbe. Ugyanakkor olyan művei is hiányoznak, mint a Vigyázat, angyalok! és A tévedés joga, amelyek a drámatrilógia megalkotása után íródtak. Kétségtelen, hogy a kötetben szereplő Kolduskaland az író első igazán kiforrott műve, s ami értékét növeli, hogy társadalmi szatíra. Vagyis: Solovič drámaírói pályájának első felében is rendelkezett azzal az alkotói erővel, amellyel az aktuális társadalmi témát egy általánosabb érvényű intellektuális és esztétikai tartományba emelte. Bár ebben a művében még teljes egészében felismerhetők a későbbiekben oly nehezen, erőteljes belső alkotói harc árán levetkőzött moralitás-jegyek. Ezzel szemben viszont teljesen indokolatlannak látszik a Kemény dió közreadása, amelynek ráadásul a leggyengébbre sikeredett a fordítása. A kötet kiemelkedő drámája a Harang torony nélkül, amely Bél Mátyás életén keresztül történelmi alternatívák kérdését is felveti s a drámának ezeket az értékeit gazdagítja a felismerhetően színpadi tér közelében született forma. Az így íródott színpadi alapanyag véleményem szerint Solovič első, az állampolgári drámák kereteit szétfeszítő, minden bizonnyal külföldön is az eddigieknél nagyobb figyelmet keltő alkotása. Természetesen azóta a történelmi témának egy másik fajta — komediális — megközelítésével is megpróbálkozott a Péter és Pál című játékban — sikerrel. Amint azt már jeleztem, a kötetben szereplő Solovič-drámák a felsorolt hiányok ellenére is pontosan megrajzolják azt az alkotói fejlődésívet, amelyről elemzőbben is kell szólni. Alkotói pályája jól példázza azt, am't a drámaírás társadalmi küldetéséről és esztétikai meghatározottságairól már említettem. Ezen alkotói lét összetettségét, végtelen bonyolultságát éppen e két aspektus hozza létre. A modern dráma szerencsére már nem lehet meg színház nélkül, hiszen az irodalmi művek közül a legkevésbé önálló. Nélkülözni kénytelen az irodalomra oly jellemző alkotói módszereket, mint például az avantgárd líra nyitottsága, vagy a mai próza időszerkezetének változatossága. Lukács György szerint a dráma stilizáltságának a lényege a lezártság, amelynek formáját a benne konkretizálódó világnézet adja. S éppen ez a dolog az, ami a kezdő drámaírókat vagy megtéveszti, vagy elriasztja. Ha tehetséges emberről van szó, akkor az első esetben csupán idő kérdése, mikor tudja drámai formába önteni mindazt, amit világnézetnek nevezett Lukács. Rosszabb a helyzet a tehetségtelen, rossz írókkal, hiszen azok aligha tudatosítják, hogy sohasem lesznek képesek arra, hogy felismerjék: a világnézet a drámában nem deklarált, hanem alig érzékelhető valami. Ráadásul egy adott kor világnézetének konkrét, agitatív megjelenése a drámában minden esetben az elavultság, a dráma- és színháztörténeti tényszerűség csapdáját jelenti. Lukács Szophok- lész Oedipus királyát hozza fel példának, mint amelyben a világnézet tartalmilag elavult már, de a formában megőrzött elemeit a mai néző a maga meglátásainak megfelelően használhatja fel gondolkodásában. S itt elérkeztünk a kortárs dráma kulcskérdéséhez: mennyiben sikerül szintetizálni a dráma társadalmi szerepét, az alkotó világnézetét a drámaművészet, kvázi az irodalom esztétikai kritériumaival? Kétségtelen, hogy Ján Solovič a Harang torony nélkül című drámájával pályájának fordulópontjához érkezett. Eddigi alkotásait ismerve egy tudatos alkotói folyamat egyik állomása ez a mű, amelynek magját lényegében megtaláljuk az említett nagy és ma is fontos társadalmi, erkölcsi kérdéseket boncolgató drámatrilógiájában (Meridián, Ezüst Jaguár, Aranyeső]. A felületes olvasó talán meg sem lepődik azon, hogy fiú — Bél Károly András — és apa — Bél Mátyás — életszemléletének, az ember küldetéstudata más-más értelmezésének ütközéséből születik a mély, történelmi távlatokat is kapó konfliktus. Solovič ebben a művében túllépett az uralkodó társadalmi erkölcsön. Ancsel
