Irodalmi Szemle, 1986

1986/8 - ÉLŐ MÚLT - Tichy Gyula: A Mars rabjai (regényrészlet)

— De meghalljuk-e jókor? Emlékezzetek rá, hogy utunk vége felé a zúgása egyre tompult, csaknem egészen el is hallgatott.

Csakugyan. De ebben jó része lehetett a luminasbest talajnak is, amely hihetetlenül tompította a lépteink zaját is. Majdnem teljesen nesztelenül jártunk rajta.

Ez sem volt valami megnyugtató gondolat. Megálltam. A kísérteties csönd, a foszfo- reszkáló kövek a messze sötétbe vesző nyomok közt, egyetlen támpontunk a bizonytalan távolból fénylő lámpa s az is minden, csak nem bíztató! A szorongató érzés, hogy a kocsi egyszer csak elindul s nesztelenül ránk rohan, most már határozottan uralkodott rajtam. A többiek mögém torlódtak, míg így körülnéztem, aztán nekiindultam újra, de olyan tempóban, hogy Sisi nem győzött csitítani, ne rohanjanak oly őrülten. Az alattomos, néma, sötétben maradt kocsi elől akartam így elmenekülni, vagy a messziről fénylő lámpához akartam gyorsabban eljutni? Talán mindkettő hajtott.

A kocsitól elindulásunk idején hat óra volt. Órámat aggodalmasan felhúztam s megnéztem: kerek félórája gyalogoltunk már. A sínek léniaegyenesen haladtak, de a távoli lámpa egyáltalán jelét sem adta, mintha valamivel is közelebb volna, mint egy félóra előtt.

— Doktor, kérlek, vedd csak elő a triéderedet s nézd meg, messze van-e még az a lámpa, kijutunk-e valaha ebből az átkozott odúból?

Míg mi a doktorral a triédert kezeltük, Sisi a falakat vizsgálgatta meg a síneket, egy jó darabon vissza is ment, lehajolgatott, babrált, aztán visszajött hozzánk s kérdezte, mit láttunk?

— Nézd meg magad, ettől ugyan nem leszel okosabb, — mondta a doktor és átadta a látcsövet.

A látcsőben nézve hiába kerestük a modern izzólámpák jellegzetes fonálképét. Egyetlen, hosszúkás fénycsík látszott, mint egy vízszintesre fektetett római egyes és valami oly barátságtalanul idegen volt benne, amit nem tudnék megmagyarázni.

— Hát ez csakugyan nem sok, — mondta Sisi. — De most nézzétek meg ezt! — és a sínekre mutatott. Igaz, eddig semmi figyelmet nem fordítottunk a sínekre. Sínek, hát sínek. Talpfák, szögecselt kötés. De nem. Talpfáknak itt semmi nyoma. A sínek egész hosszában végtelennek látszó s valami betonra emlékeztető anyagból készült alap. gerendák, a sínek ebbe vannak beleágyazva, de hogy hogy vannak lekötve, azt nem látni. Talán belemélyednek, bele vannak öntve?

— Arra mifelénk nemigen találunk ilyet, mi? — kérdezte Sisi, szőtlan elbámulá- sunkat látva. — És most még mutassa meg nekem valamelyitek, milyen hosszú itt egy sín-darab?

Keresni kezdtük a doktorral a sínvégek jól ismert kapcsolásait. 0 egyik irányba indult, én a másikba. Luminasbest darabfák fénye mellett, le-lehajolva kutattunk. Sehol egyetlen sínkapcsolás. Akármilyen hihetetlennek látszott: a sín végig egyetlen darabból volt!

Hárman, három felé, némán állottunk a rejtély fölött. És most még szorongatóbban ült leikeinkre a kérdés: jóságos Isten, hol vagyunk? Hol vagyunk, mi lesz velünk ebben a sötét, vad, érthetetlen titkokkal teli világban? ...