Irodalmi Szemle, 1986
1986/8 - ÉLŐ MÚLT - Tichy Gyula: A Mars rabjai (regényrészlet)
dőnk szabadulást keresni ebből a förtelmes szakadékból. És most abban ragyogtassátok a tudományotokat, hogy merre menjünk? — Természetesen ki a szakadékból, eredeti menetirányunkba — feleltem gyorsan. — Igen ám, de merre van az? — Hát erre, ni, ahol az a furcsa lámpa fénylik. — Hát a másik? Nézd csak, már elfelejtetted, hogy ott is kigyúlt egy? Igaz! Először előttünk, aztán mögöttünk gyűlt ki egy ilyen különös fény. Most már melyik volt az első? A doktor akarta megmenteni a helyzetet: — A menetirányban az a fény van, amelyik felé először elindultatok. Ez csak világos, nem? — Nem annyira, mint hiszed, mert a kocsiból leszállva előbb körüljártuk és most, ha megfeszítesz, sem tudom biztosan, merre indultunk? Az alagút mindkét oldala tökéletes egyforma! Nos, meg vagyunk lőve! — Hát a világító kavicsok? — kiáltotta Sisi. — Azokat csak az egyik oldalon dobáltuk? — Igen, igaz, de melyik most az az egyik oldal, a kocsi jobb, vagy bal oldalán? — Ugyan, ugyan, mindenre gondoltok, csak magára a kocsira nem. — Dehogy nem, de a kocsi középjárós, szemköztpados, eleje-vége teljesen egyforma. El nem igazodunk rajta! Egészen melegünk lett ebbe a bolond kérdésbe. Ki hitte volna, hogy ilyen csekélységből ilyen nagy baj lehet? Ha most elvétjük az irányt, akár a sorsunkba kerülheti Ha előre indulunk, talán megmenekülhetünk, — hiszen mégiscsak kijutunk már egyszer valahová, még futja addig az erőnkből? De ha hibásan választjuk az irányt s visszafelé megyünk, semmi esetre ki nem bírjuk étlen-szomjan s minden segítség nélkül azt a rengeteg utat, amit a kocsi őrült sebességgel befutott velünk. Majdnem azt mondhatom: az életünkről van szó. Rövid tanakodás után mindhárman fölmentünk a kocsiba s mint három kopó kutattunk valami apró jel után, amelyről megállapíthatnánk, melyik irányban haladt a kocsi, melyik fele volt az „eleje”, mielőtt leszálltunk volna róla? Sziú-indián ordításnak is beillett volna az a hang, melyet örömömben adtam, mikor izgatott keresgélés után ráakadtam arra, amire ijedt zavarodottságunkban nem is gondoltunk: a kocsivezető kapcsoló-fogantyújára. Ott volt az egyik perronon, a gépen, ahol annak idején hiábavaló igyekezettel próbáltam elállítani az elektromotort. Biztosan emlékeztem reá, — s ez természetes is, — hogy ez a próba a kocsi elején történt. Ez volt tehát a menetirányunk. Biztonság okáért még átszalajtottam Sisit a kocsi túlsó végére, nincs-e ott is egy indító-fogantyú, de nem volt, amint tényleg minden kocsin csak egy szokott lenni s a kocsivezető azt mindig átviszi magával a járat befejezésével és az ellenkező irányú menet indításánál. A menetirány kérdését megoldva már indulhattunk volna is. De az imént kinevezett „lámpánk”-kal volt némi baj. A fémdoboz behatásának kitett kövünk ugyanis csak addig világított, míg a dobozt rátartottam, — így van ez a calciumsulfidoknál is, ha rádium-emanációnak teszik ki. Különös volt másrészt, hogy a mi testeink áttetsző fénylése még tovább tartott. A dobozt a kővel össze is köthettem volna, de sehogy sem volt bizalmam hozzá, hogy tartósan magamnál hordjam ezt a furcsa jószágot. Inkább itt hagyom. Sisi türelmetlen volt, sürgetett s azt tanácsolta, hogy maradjunk csak a régebbi s jól bevált módszer mellett: időnként földhöz verünk egy-egy darabot a furcsa kőből, melyet a doktor „luminasbest”-nek keresztelt el és így lesz elegendő világításunk. Elindultunk. Én mentem elöl, utánam jött Sisi, a doktor hátvédnek maradt. Ha visz- szanéztünk, a doktor nyomban fénylő kavicsok zöldesen foszforeszkáló Ariadne-fonala mutatta megtett utunkat s a végén ott szürkéllett az elhagyott kocsi. — Hej, ha egyszerre csak megindul s utolér! — jegyezte meg Sisi. — r/egtebeti, bosszúból, hogy elhagytuk, — mondtam. — Hiszen úgyis akkor állt meg, amikor akart, akkor indulhat is el, mikor neki tetszik. — A sínek közül még mindig lesz időnk kiugrani, — vélte a doktor.
