Irodalmi Szemle, 1986

1986/8 - ÉLŐ MÚLT - Tichy Gyula: A Mars rabjai (regényrészlet)

Újra fölvettem a földről egy olyan aztbeszthez hasonló rostos kődarabkát s a doktornak nyújtottam.

Nézd csak meg alaposabban! Nem fogná-e a késed, próbáld behasítani.

A doktor forgatta, nézegette a kődarabot, aztán előkereste a zsebkését.

— Fogadjunk, hogy ez is fény leni fog, — szóltam.

— Dehogy! Fel fog robbanni s téged elvisz az ördög! — dohogott nagy mérgesen, mert már bosszontották a találgatásaim.

Hanem azért neki akasztotta a zsebkését, az acélpenge elég könnyen hatolt a laza kőzetbe, széthasította s íme, a friss metszés fölülete gyönyörűen fénylett!

A doktor arcán meglepetés és bosszúság tükröződött. Én erre az újabb meglepetésre, mely föltevésemet igazolta, elfelejtettem még azt is. hogy a doktorral diadalomat •éreztessem s megkínozzam, hogy én jobban tudok jósolni sejtéseimmel, mint ő a tudományával, — gyorsan körülnéztem s egy nagyobb darab követ keresve azt felkaptam s teljes erőmből a földhöz vágtam. Ötletem a szó szoros értelmében fényesen bevált: a kő intenzív zöld fényt kezdett sugározni s még az a hely is a talajon, ahová odavágtam.

— Nos, mit szóltok ehhez? — kérdeztem a fénylő kő és ragyogó földfolt felett állva.

— Mit, mit, hát egyelőre azt. hogy fényből már volna elég. Magunk is világítunk, a föld is világít a lábunk alatt, éppen csak boldogulni nem tudunk mégsem s nem tudjuk, mihez fogjunk.

Hanem azért a doktor, mint javíthatatlan szkeptikus, még egész sereg kisebb-na- gyobb kavicsot fölszedett és egymás után a földhöz vagdalta. Apró fénylő foltokkal lett tele a föld s a szétdobált kavicsok is mint megannyi kis mécsvilág vettek körül minket.

— Talán mégsem egészen haszontalan a helyzetünk szempontjából sem, ha ezeket a furcsaságokat megérteni igyekszünk, — vitáztam tovább a doktorral. — Ha jól emlékszem, foszfornak a sajátsága, hogy erőbehatásra fénylik, nem?

— Igen, de nem ilyen mértékben.

— Nem azért vagyunk egy elátkozott országban, hogy az elemek is betartsák a gimnáziumban bemagult szabályokat, — szólt bele Sisi is a vitánkba. — Meglátjátok, még ■cifrább dolgokat is megérünk.

— Hogyne. Mindjárt meg is mutatom!

Ezt már a teljes biztonság hangján mondtam, mert amint az egyik elgondolásom bevált, erősen hittem, hogy a másik is helyes lesz. Ez a furcsa, azbesztre emlékeztető kő erőművi behatásra fénylik, — nem olyan nagy csoda, ha megfelelő összetételű. A mi magunk fénylése is magyarázható lesz lassan, ha beválik, amit a titokzatos dobozról sejtek s ha azt itt mindjárt kipróbálhatom.

Egy ugrással fenn voltam a kocsiban, — fejemről lekaptam a sapkámat s abba burkoltam a dobozt, — mert sejteni kezdtem, hogy csínján kell vele bánni, — gyorsan lementem újra Sisiékhez, kikerestem egy szép nagy, lapos darab követ, rátettem a dobozt, aztán lekaptam róla a sapkát.

— Nézzetek ide! Van már lámpánk!

Túloznék, ha azt mondanám, hogy nappali világosság vette körül kis csapatunkat, de míg eddig csak a közvetlen közelben lévő részleteket vehettük ki testeink zöld derengésű fénylése és a zölden viliódzó kövek közelében, most a doboz hatása alatt világító kő intenzív fénye mellett nemcsak a kocsi legapróbb részletét, de az egész környezetet is alaposan szemügyre vehettük. Nem alagútban voltunk, — tetőboltozatát nem láttuk sehol, — hanem valami óriási szakadékban, vagy bevájásban, mely 18—20 méter széles lehetett, falainak magasságát még csak sejteni sem lehetett, elvesztek a sötétségben, ahová új lámpásunk fénye sem hatolhatott el.

Az első meglepődés és mohón kutató vizsgálódások néma percei után a doktor fölényesen akarta elintézni az egész sikeres kísérletet:

— Na, szóval egyszerű radioaktív szelencénk van s ez a kőzet valami foszfor és calciumsulfid habarék.

— Igen, és mégis nekem, a laikusnak kellett rájönnöm, hogy...

— Ugyan, gyerekek, — vágott közbe Sisi, — nincs okosabb dolgunk, mint ezen huza- kodni? Éljen a fölfedező és most mást proponálok. Legjobban ugyan egy békés pesti kávéházat szeretnénk fölfedezni valahol, de amondó vagyok, hogy legsürgősebb teen