Irodalmi Szemle, 1986

1986/8 - ÉLŐ MÚLT - Tichy Gyula: A Mars rabjai (regényrészlet)

hogy a doktor is alaposan liheg. Alig tudtunk levegőre kapni. Itt sem volt rendjén valami. A levegő más, vagy a légnyomás? Egy kis birkózástól hogy lehet ilyen hamar s ennyire kimerülni? A doktor karja szorítása meglankadt, én is eleresztettem, zihálva, fuldokolva váltunk szét s zuhantunk a padokra.

Sisi ismételten jól lehordott mindkettőnket, megkergült kakasoknak, epehólyagoknak és egyebeknek nevezett. Mi pedig hallgattunk, ziháltunk, részemről szívből megfogadtam, hogy csak még egyszer nyerjem vissza a rendes, pihent lélegzetemet, nem megyek többé semmi fölösleges kalandba.

Csak most lettünk figyelmesebbek reá, hogy a kocsi állandóan lassít. Sisi hallgatózott, kikémlelt az ablakon, aztán kiment a perronra s még visszaszólt:

— Inkább ezen járna az eszetek, hogy mi lesz már velünk. Nem érzŕtek, hogy a kocsi lassít? Utána kell nézni!

Már eléggé összeszedtem magam s én is kimentem Sisi után. A felhágó legalsó lépcsőfokán állt s félkézzel megkapaszkodva másik kezével lehető messzire kitartotta a zseblámpát, hogy a környezetből valamit megvilágítson. A kocsink már olyan lassan és simán gördült, hogy akár le is ugorhattunk volna róla, de a rettenetes idegen bizonytalanság visszatartott. A kocsi — mégiscsak olyasmi volt, ami az életünkhöz, a múlthoz, a tegnaphoz köt s odakünn a vaksötétben, a gonosz ismeretlenségben, melyhez oly érthetetlen, titokzatos módon jutottunk, ki tudja, mi vár reánk?

— Jövök én is világítani neked, — szóltam Sisihez, mert ez az átkozott fénylés csak nem akart elmúlni rólam. Már nem izgatott annyira, de azért leírhatatlanul éreztem magam, mintha valami idegen erő, idegen akarat saját ismeretlen céljaira használna fel s én védtelenül ki volnék neki szolgáltatva.

— Jól teszed, — felelt Sisi, — a lámpa fénye gyönge, de mintha valami alagútban Járnánk? A talaj meg fehéres szürkének rémlik. Az alagút falait nem tudom tisztán kivenni.

Helyet cseréltünk a lépcsőn, én léptem a legalsó fokra. Sisi mögém, aztán jól előrehajoltam s kinyújtottam a karomat. A belőlem sugárzó fénynél aztán határozottabban láttuk a fehéres-szürke talajt s azt is, hogy a kocsi szelíden hajló töltésen haladt tova. Az alagút falát még így sem láttuk elég határozottan. Nagyon messzi lehet, vagy talán sötét anyagból van?

Kémlelődésünk közben egyszerre csak azon vettük észre magunkat, hogy a töltés már nem fut visszafelé a kocsi alatt, mint menet közben: hinni sem akartunk a szemeinknek, megálltunk!

— Sisi, nézd, áll a kocsi! Doktor, doktor, gyere ki, megálltunk!

Már elfeledtem előbbi csatánkat, csak annak szükségét éreztem, hogy együtt örüljünk az első reménysugárnak, mely vigasztalan utazásunkban ért. De mire kiáltottam, a doktor már mögöttünk állt, ő is jó ideje figyelte a kocsi fokozatos lassítását.

— Hát ez szép, gyerekek, — mormogta, — de a kocsi az mégiscsak egy jő öreg villamos kocsi s hogy idekint mi van, ahhoz nagyon kevés a bizalmam. Nem valami jó tájék lehet, ahová ilyen utazás révén kerül az ember.

— Jó, dehát örökké csak nem maradhatunk a kocsiban? — mondtam. De magam is határozott izgalommal idegenkedtem attól a gondolattól, hogy erre a soha nem látott talajra lépjek. Egyelőre jól megfogóztam és lenyúltam a felhágóról a földre, — ha ugyan föld volt, s fölemeltem róla egy nagyobb kődarabot. Legalább annak látszott. De könnyű volt, mint a fa és fehéresen szürke, rostos anyagú, legjobban az azbeszthez lehetne hasonlítani. Odanyújtottam Sisinek, ő is megforgatta, megemelgette, a doktor is megnézte és határozottan azbesztnek minősítette.

— Szóval tűzbiztos talajra lépünk, ha lelépünk — mondta Sisi, utolsó felvillanásával annak a jókedvnek, mely eleinte kitartott velünk. — De ki tegye meg az első lépést?

— Gyerünk mi ketten, — javasoltam, — s a doktor maradjon egyelőre a kocsiban, őrségnek. Hiszen fogalmunk sincs, mi minden érhet s nem ez a kocsi lesz-e az utolsó mentsvárunk.

— Jó. Egyelőre járjuk körül a kocsit.

És pillanatig sem szűnő idegenkedéssel és szorongó aggodalommal leléptünk ketten az azbesztes töltésre, a doktor a perronon maradt. Alig vetettük meg a lábunkat a furcsa, rostos talajon, Sisi máris hirtelen megkapta a karomat s riadtan mutatott előre:

— Nézd, ott valaki jön!