Irodalmi Szemle, 1986

1986/8 - ÉLŐ MÚLT - Tichy Gyula: A Mars rabjai (regényrészlet)

lett úrrá rajtam. Ki tudná, meddig tartott ez? A vége felé megint álmodhattam és nagyon élénken, mert az álmodottak miatti méltatlanság dühe ébresztett föl. Ogy volt, mintha a kocsi fokozatosan lassítana és végül megállna, Sisi és a doktor hozzám jönne és mosolyogva újságolnák az örömhírt, de mielőtt én is fölkelhetnék, csúfondá- rosan búcsút intve leugranának a kocsiról. Erre a méltatlanság oly erővel tört ki belőlem a hálátlanokkal szemben, akiket én hívtam vissza az életre a mély ájulásukból s most mégis képesek volnának magamra hagyni, — hogy dühösen utánuk akartam ugrani s fölébredtem, egy idegesen rándult mozdulattal.

Hanem a kocsival csakugyan volt valami. Erősen kattogott, hevesen rázott, mintha váltókon futna át, majd alig észrevehetően, de fokonként simább lett a futása és — csodák csodája! — lassítani is kezdett.

Sisit és a doktort már ébren leltem. De ni, mi az? Hiszen láttam is őket, pedig nem égett a zseblámpa és kívülről sem jött még fény a kocsiba. Hogy lehet ez? Vagy még mindig álmodom? Talán csak most kezdek igazában álmodni? Ezeréves recept, de nem restelltem igénybe venni: megcsíptem magam. Fájt. Ébren voltam. Sisi és a doktor pedig álmélkodó, tágra meredt szemmel néztek reám. Én meg rájuk és mindenre, amit láttam. Láttam, dehát hogy és miért? Az egész kocsiban megmagyarázhatatlan, zöldes, foszforeszkáló fény úszott, csak a forrását nem láttam, nem értettem, honnan jön? Egyenletesen bevilágított mindent, anélkül, hogy feltűnőbb árnyékot vetett volna, mintha önmagát sokszorozná meg minden tárgyon, melyet ér. Mégiscsak utána kell nézni, mi az? Rászóltam a még mindig meredten bámuló fiúkra:

— Ti is látjátok ezt az ördöngős világosságot? Micsoda új szenzáció megint? Még nincs vége?

És lassan, még fél-álmosan, feltápászkodtam, hogy a fény eredete után nézzek, eközben egészen nyugtalanná tett, hogy a doktor szinte ijedten akadozó hangon tördel pár szót:

— Hiszen ... te ... magad ...

Amint felültem s egyet nyújtóztam, magam elé tartottam a karomat és akkor vettem észre, — ó, borzalom ki is mondani: én fénylettem egész testemben, hideg, zöld villó- dzó fénnyel, mely testem minden porcikájából sugárzott. Egészen fölegyenesedve végignéztem a tagjaimon; merő foszforeszkáló zöld lángolás voltam, anélkül, hogy a legkisebb hőérzettel járt volna. Hihetetlen vad, ijesztő érzés volt, borzalom fogott el, a tíz körmömmel ösztönszerűen a testemhez kaptam, a ruháimat marcangoltam, mintha velük letéphetem magamról ezt a fényes lángpalástot, de eközben is csak egyre jobban láttam kezem áttetsző, izzó zöld fényét, mintha üvegből volnának. Minden erőm elhagyott s reszketni kezdtem.

Hang nem jött a torkomon, szinte segélyt könyörgőn nyújtottam a doktor felé a karjaimat, aki végre erőt vett a saját ijedelmén, hozzám jött s átkarolt, mert az ájulás környékezett s támolyogni kezdtem. Csak annyit tudtam lihegni:

— Doktor, az Istenért mi lelt engem?

A doktor megtapogatott, körülnézett, pulzusomat megfogta, aztán leültetett:

— Ne félj no. Az ijedtségtől eltekintve nincs más bajod, de rettenesen nézel ki. Hogy ez a zöld csuda hogy és mért ütött ki rajtad? No, lassan arra is rájövünk.

Néhány mélyet lélegzettem, hátradőltem az ülésen, lehunytam a szemem, hogy ne lássam az ijesztő fénylést. Amint újra felpillantottam, valami groteszk lehetett a zölden ragyogó riadt arcomon, mert a doktor egyszerre csak hangosan elnevette magát. Engem elfutott a méreg.

— Mi az? Rajtam nevetsz?

— Hát. Olyan vagy, mint egy kivilágított amfora.

Még volt bennem valami az előző vitánk hangulatából is, most meg a doktor nevetése végképp kihozott a sodromból. Nekikaptam, átkaroltam a nyakát és le akartam rántani. Ö a derkamat fogta el és formális dulakodást kezdtünk, hurcoltuk egymást végig-hosszig a kocsin, az én önnön testem zöldes-fehér világítása mellett, Sisi pedig hasztalan igyekezett minket szétválasztani:

— Ne bolonduljatok már. Nincs más bajunk, hogy egymásnak estek? Hagyjátok már abba! *|

Elég hamar abbahagytuk. Nem mintha a pulykamérgünk hamar kihűlt volna, de hihetetlen gyorsan kifáradtunk. Zihált a mellem, mint egy fújtató, de kárörömmel éreztem,