Irodalmi Szemle, 1986
1986/8 - LÁTÓHATÁR - Borisz Fjodorovics Lapin: Az első lépés I. (sci-fi)
TRAGÉDIÁK NÉLKÜL 2140. ÁPRILIS 2. — MARTA HALÁLA. 2141. SZEPTEMBER 14. — MEGSZÜLETIK ALEXANDER, FRED ÉS LÍDIA FIA. 2143. FEBRUÁR 22. — ALEX HALÁLA; FRED ÁTVESZI A HAJÖ PARANCSNOKSÁGÁT. 2145. DECEMBER 30. — MEGSZÜLETIK LUCIENNE, SVEN ÉS MARGOT LÁNYA. 2150. JÚLIUS 18. — MEGSZÜLETIK IFJABB JOHN, FRED ÉS LÍDIA FIA. 2154. MÁRCIUS 16. — MEGSZÜLETIK SERG, SVEN ÉS MARGOT FIA. 2155. JÚLIUS—NOVEMBER — LÍDIA, ETEL, FRED ÉS MARGOT HALÁLA; SVEN ÁTVESZI A HAJÖ PARANCSNOKSÁGÁT. 2157. MÁRCIUS 8. — MEGSZÜLETIK IFJABB MARTA, SVEN ÉS POLINA LÁNYA. A Hajó tágas, olyannyira tágas volt, hogy akaratlanul is pazarlásra gondolt az ember: minek dobnak ki a világűrbe egy egész palotát, amikor a legénység egy háromszor kisebb helyiségben is kényelmesen meglenne? A műanyagpályán például akár kerékpárversenyeket rendezhetnének, ha lennének normális kerékpárjaik. A Hajó mégis azért tűnt kényelmetlennek, mert túlságosan szűk volt ahhoz, hogy ne csak háza, hanem egyszersmind világa legyen a Földtől elszakítottak maroknyi csoportjának. Kétségtelen, hogy amikor boldog és elégedett az ember, nemigen hatnak rá a körülmények; ám elég, ha elveszted lelki egyensúlyod — s minden apróság megkeseríti az életedet, idegesít és kihoz a sodrodból. Hogy nyomták Polinát a Hajó falai! Bárhová lépsz, bármerre nézel, mindenütt csak a megunt ovális, amelyen túl véget ér a világ, amelyen túl semmi sincs! A térnek már ez a zártsága is őrjítő — gondolta néha Polina. Ha az emeleteken kószálva csak egyszer is rábukkanna valami ismeretlen kamrácskára, egy félreeső zugra, ahol nem járt már egyszer, ha meglepné egy elébe röppenő lepke vagy szitakötő! Ilyesmi persze sohasem történt. A szűk világot áthatolhatatlan páncélfalak határolták, s ezeken még a gondolat, a fantázia sem merészelt áttörni. Tizenöt éves koráig Polina észre sem vette a falakat, de amikor apja meghalt, igényelni kezdte a magányt, s egyik pillanatról a másikra megérezte sorsának ellenséges és természetellenes voltát. Futkosott a Hajón, rejtett zugot keresett, ahol legalább egy órácskát nyugodtan üldögélhetne, nem tartva attól, hogy a többiek majd szórakoztatni akarják, ilyen zug azonban nem létezett; a kajüt nem számít, hiszen ő a „szabadban” szeretett volna menedékre lelni. S miután jobbat nem talált, ugyanazt a kerti zöld padot választotta, amelyen édesapja szokott üldögélni. A sűrű akácbozótba burkolózó pad legalább a látszatát biztosította a nyugalomnak s az együttlétnek. Mennyi gondolatot gondolt végig, mennyi ki nem mondott panaszt fojtott magába, mennyi könnyet sírt el e pádon Polina! Legelőször éppen itt ötlött fel benne a gondolat, hogy az expedíció kicsiny közössége tökéletlen. „Hogy lehet az — töprengett a tizenöt éves lány —, hogy az Elsők is boldogtalanok lehettek, mikor mindegyiküknek megvolt a maga felesége vagy férje, barátja, szóval, mi lesz majd a későbbi nemzedékekkel, ha valamelyik lány vagy fiatalember élettárs nélkül marad? Hát semmit sem lehet kitalálni, hogy elkerüljük ezt a megalázó, emberhez méltatlan félreértést?!” Akkor még nem önmagára gondolt, noha sejtette, hogy a keserű poharat éppen neki kell majd elsőként kiinnia. Két év múlva viszont már nem hagyta nyugton a gondolat: későn született, nemzedékéből az ő számára senki sem maradt, ő fölösleges, fölösleges! így jött el a magány. Polina ott sírdogált a pádon, ujjait harapdálta, és gondolkodott könyörtelenül, nem kímélve sem magát, sem másokat: „Nem elég, hogy elszakítottak a Földtől s bezártak e falak közé, melyek iszonyúbbak minden börtönnél, mert a szabadulásra a legkisebb reményt sem hagyják — engem még örök magányosságra is ítéltek. Ráadásul itt, ebben a steril mikrovilágban!” A kétségbeesés, a könnyek nem voltak alaptalanok, egészen konkrét okuk volt, de hát melyik tizenhét éves lány jött volna rá az ő helyzetében, hogy a dolog nyitja egyáltalán nem a Hajó zártsága, nem a magányosság, hanem a viszonzatlan szerelem! Polina nem is gyanította, hogy a Földön ugyanezek a kínok gyötörték, gyötrik és fogják gyötörni a tizenhét éves lányokat, akik határtalanul magányosak az emberek között, mert nem akárki kell nekik, hanem éppen az, akinek a szíve már egy boldog kiválasztotté.
