Irodalmi Szemle, 1986

1986/1 - ÉLŐ MÚLT - Gágyor József: Falucsúfolók a galántai járásban

Minthogy a hosszúfalusiaknál kora tavasszal van a búcsú, amikor még a falu emberei szűkében vannak a vendégséghez szükséges anyagoknak, a királyfaiak így pirítanak rájuk: „Nálatok csak salátásbúcsú van.” (36)

A vágkirályfaiak ebből a szempontból szerencsésebbek, mert búcsújukat ősszel (nov. 19.) tartják, s ekkor már disznót is vághatnak, és általában vágnak is. Persze csúfolni nemcsak a hátrányos, hanem az előnyös helyzetűeket is lehet. A környékbeliek a következő szavakkal szégyenítik meg őket: „Tik csak hallgassatok, tik meg meghizlaltátok a kódúst a toronyba.” (36)

A királyfaiak a hosszúfalusiak csúfolására további rigmust is tudnak:

Királyfai csipedett,

Átúszott a víz hegyett.

Hosszúfalusiak kifogták,

Jóízűen bekapták. (37)

A vágkirályfaiak a mórványok, a vághosszúfalusiak a sósbélesek, a kajaliak pedig a lafkók. Ennek érdekessége az, hogy mindhárom szó jelentése nagyjából ugyanaz: (általában négyszer összehajtott) sóskalács.

A következő rigmus a ma már Galántához tartozó Hódit és a már Gányhoz tartozó Barakonyt csúfolja:

Hódi, Gány, Barakony,

Ördög ül a ganajon. (17)

Az ugyancsak Galántához tartozó Taksonyt, illetve a taksonyiakat tökmagrágóknak csúfolják. Az adatközlő szerint azért, mert „Taksonyon nagy divat vót a tökmagozás, nálunk mindenki tökmagozott.” (23)

A kosútiakról Galántán hallottam a következőket:

„Hát a kosútiak nehéz helyzetbe vannak, mikor a búcsújuk van, mer május negyedike, ötödiké körül van, Flórián névnapra, szent Flórián. Hát akkor nagy búcsút csinálni, szóval olyan nagyot, hogy az vendégségre és mindenre megfeléjén, há a tavasz az mindig szegénységét is jelent, hát ők bizony szegény búcsúkot tartottak mindig. A hagyomány szerint úgy van, hogy a, ha nem vót más nékik, persze kiskecske, az legtöbbször akadt, de sokszor az se sikerűt, akkor meg a kotlőkot használták fő erre. Vót bizony olyan szegény ember is akkor, olyan szegény búcsók vótak akkor Kosúton, hogy még a tojásokrú is le köllött venni a kotlót, így meg se csibéjük nem lett, se búcsójuk, mer az bizony szegény búcsó, igén szegény búcsú vöt. Ezér csúfőják a kosútiakot, hogy kotlősbúcsó vót. Milyen búcsók vannak nálatok, csak kotlók vannak ottl Más nincs tavasszá, tudja, csak kotló.” (9)

A következő rigmussal a diószegiek, nemeskosútiak, nagyfödémesiek és vízkeletiek kölcsönösen csúfolják egymást:

Diószegi (v. más) kanyó,

Nem Kosútra (v. más) való. (19)

A kanyó jelentése: nőcsábász, szoknyahajcsár.

Galántán jegyeztem le az alábbi, vízkeletieket csúfoló adomát:

„Majdnem mindén falura vannak olyan falubosszantók. A vízkeleti falura, arra is van, éspedig hogy búcsúra, mivelhogy a búcsú az nagy ünnep a falun, hát erre mindenki készülődik, akkor az egész falu, egész község. Hát a vízkeletiek is nagy búcsút akartak csinálni, hát hogy a, hizlalták a bikát. Búcsúra. Nagy búcsú legyen. De takarmányuk elfogyott, és hát mit csináljanak, bikát még köllött hizlalnyi, mer búcsú még nem, nem, még, még később volt. Hát egyik okos, mivelhogy a templomnak a teteje Vízkeleten zöld színű volt, mázos cserépbű, egész fűszérű, olyan zöld, hogy hát ott még van zöld, a templom tetejin, hát húzzuk föl a bikát, ott még van ennivaló nekije. Hát persze mindegyike jónak taláto, és elkezdték a bikát fölhúznyi a templomtoronyra. Hát húzzák föl, a bika persze már a nyévit öjtötte, hát az ott állók kiabátok: No, még egy kicsit, hisz má a nyévit őjti, nemsokáro, nemsokáro odaér. Hát bizony húzták, de a bika nem őjtötte tovább a nyévit, mer megdöglött. És akkor bizony Vízkeleten nem is volt búcsú* mer a bikát nem tudták meghizlalni.” (9)

Ugye, ismerős a történet? Vágfarkasdon ugyanezt mesélték a nagyfödémesiekre.

No de olvassuk tovább, mit mond még Vízkeletről az adatközlő:

„Vízkeletét még a asztalosárú is szokták emlegetni. Tudja, vót néki kecskéje és hogy

hát nem volt mit néki ennyi, és hogy hát adott néki forgácsot, és tétt a kecskének