Irodalmi Szemle, 1986
1986/8 - Ardamica Ferenc: A megfelelő telefonszám (elbeszélés)
Bólogatott, de nem nézett a szemünkbe. Tekintete makacsul a földön kóborolt. — Szállásról gondoskodott? Hol fog aludni? — érdeklődött Dezső bácsi. — Majd csak lesz valahogy — ütötte el a főnök kérdéseit. Ezt hallva összenéztünk. Tudtuk, hogy nem fogja elhagyni a házat. A telepakolt tornác is erről árulkodott. Sajnáltuk, de vállat vontunk. Bármit tesz, a saját felelősségére teszi. — Most mennyi lesz, aranyoskám? — kérdezte, amikor kikísért. — Annyi, amennyi a múltkor? — Nem, nem annyi! — vágta rá a főnök ridegen, és a sapkájához nyúlt. — Most nem tetszik fizetni! — magyaráztam meg. — Ingyen csináltuk! — Nem lehet azt! Szívesen megfizetem. A múltkor sem volt drága. — Rendben van, ha mondom. Tessék megnyugodni! — mondta a főnök. — Akkor legalább ezt fogadják el... — és elkezdett kotorászni a pénztárcájában. — Egy világért sem! — tiltakoztunk kórusban, és beugráltunk az autóba. — Hátha még szükség lesz magukra... — jegyezte meg bátortalanul. Meghűlt bennünk a vér. Dezső bácsi meg a sapkájához kapott. Papírt, ceruzát vett elő, firkantott rá valamit. — A telefonszámunk! A postán, ha megkéri őket, feltárcsázzák... Nehogy megint írni tessék! Mindnyájan az e havi elúszott prémiumunkra gondoltunk. Az öregasszony ki tudja, mire ... De bárhol járt az esze, ez nem akadályozta meg abban, hogy integessen. — Én egy fia bogarat sem láttam. Nem volt ott sem poloska, sem csótány, sem hangya. Hát te? — fordultam Otokár felé. — Egy árva tetűvel sem találkoztam! — rázta meg Otokár a fejét. Jozsinkó szintén nemet intett. Ervineszcu, mint mindig, most is ellenkezett: — De volt! Egy bolha! Az öregasszony kandúrjáról ugrott rám! Ha nem hiszitek, megmutathatom... — lehajolt a bokájához, megfogta a szemtelenkedőt, és a két körme között szétpattintotta. — Rajtad a sor! Nyilatkozz! Hiszen te spricceltél! — fordultunk várakozással Dezső bácsi felé. A főnök hallgatott. — Mit láttál? — nyaggattuk. — Két pókot... az egyik sarokban — nyögte ki nagy nehezen. Harmadszor Az öregasszony most nem várt három hétig, három nap múlva telefonált... A bogarak nem pusztultak el, nem hagyják aludni, az egész testét összecsípték, azonnal jöjjünk ... a lakás kirámolva ... minden készen áll. A főnök indulatosan lecsapta a kagylót. — Szentséges ég! — kiáltott fel Ervineszcu. — Máris kipakolt? Hiszen azóta még jóformán össze sem takaríthatott! — Mit mondtál neki? — kérdeztem, mintha nem hallottam volna jól. — Hogy két órán belül ott leszünk! Másfél óra sem telt bele, már az öregasszony udvarán csikorgott a pumpa kereke. Terített asztalnak se híre, se hamva. Az öregasszony nyugtalanul bolyongott ide-oda a helyiségekben. A lakás pont olyan állapotban volt, mint amilyenben otthagytuk. A takarításhoz nem fogott hozzá, mindössze az ágyát használta. Mintha lefogyott volna, arca sápadt volt, csak amikor lehajolt, hogy valamit odábbtegyen, akkor öntötte el némi pír. — Elvégezzük a munkát, most sem kell fizetnie — szólalt meg Dezső bácsi határozottan, lenyelve dühét. — De csak akkor, ha látjuk a bogarakat. Legalább egyet meg kell mutatnia. Világos? — Egyet?! — kiáltott fel az öregasszony. — Hogy mondhat ilyet? Ezrével vannak ... — Odarohant az ágyhoz és felrántotta a dunyhát. — Nézze! Ügy feketéllenek a lepedőmön, mint a mák!
