Irodalmi Szemle, 1986
1986/8 - Rácz Olivér: Labdákkal játszadozó szökőkút (elbeszélés)
A karból! Krisztina! — Akkor döbbent rá, hogy nem ismeri a lány vezetéknevét. Éppen ezért sietve felytatta: — Életbevágóan fontos! ... Krisztina .. . Az asszony kelletlenül végigmérte, aztán kiszedte a gombostűket a szájából, s a félig nyitott ajtón át harsányan bekiáltott a szobába: — Van itt egy tag, Krisztit keresi... Életbevágóan keresi! — kiáltotta gúnyosan. — Klári, nem láttad Krisztit? Odabent egy pillanatra elhallgatott a zsivaj, aztán egy cigányosan kifestett, barna lány perdült az ajtóhoz, kidugta a fejét. — Maga keresi Krisztit? — Igen, igen — kiáltotta a fiú boldogan. — Itt van? Beszélhetnék vele egy pillanatra? A lány szótlanul, ellenségesen megrázta a fejét. — Nem beszélhet vele. Kriszti ma délben hazarepült. Magával volt tegnap este? — kérdezte bizalmatlanul. — Én a barátnője vagyok — magyarázta, és még egyszer megkérdezte: — Magával volt tegnap este? — Velem — dadogta a fiú kábultan. — Miért. .. hova . .. miért nem lép ma fel? ... Mit jelent az, hogy hazarepült? Viccel? Küldje ki, kérem! Kérem...! — mondta könyörögve. A lány bosszúsan, ingerülten megragadta az ajtó szélét, mintha be akarná vágni. — Nem érti, hogy nincs itt? Ma reggel, a próba után elrohant, mint egy őrült. Akkor már másodszor rohant el: első ízben azért, hogy elintézze a maga ma esti belépőjegyét ... Amint látom, meg is kapta — mondta a lány keserű-gúnyosán. — Amikor másodszor elrohant, utánakiáltottam, megkérdeztem, hova vágtat. Azt mondta, telefonálni. Telefonálni! Lesétálhatott volna nyugodtan a főlépcsőn is, de nem, neki sürgős, volt; a hátsó csigalépcsőn kellett leszáguldania! Megbotlott, lezuhant, eltörte a vállát. — Micsoda??! — Ahogy hallja. Bevitték a kórházba, de nem akart ott maradni. Szorítókötést kapott,, és felrakták a délutáni repülőgépre. Magával volt tegnap este? A fiú szédelegve bólintott. Az előcsarnokban valahol élesen felberregett egy csengő; az öltözők zárt ajtói fölött piros jelzőfények villantak. — Most mennem kell — mondta a lány sietve. — Maga sem maradhat itt — mondta ellenségesen. — Nem, nem hagyott üzenetet — kiáltotta vissza, mielőtt eltűnt az ajtó mögött. — Elég, hogy délelőtt akart üzenni magának, nem igaz? — kérdezte gonoszul, aztán enyhültebb hangon, gyorsan hozzáfűzte: — Hogyan is hagyhatott volna abban a fejveszett zűrzavarban és kétségbeesésben? Azt mondták, nagyon csúnya törés. Hetekig lesz a kórházban. Ezért küldték haza. A lány utolsó szavait már elnyelte az újra felharsanó, lázas zsivaj. Szédelegve botorkált ki a színházból. Egy pillanatra még átvillant az agyán, hogy megvárja az előadás végét, és elmegy az Okern Torghallba — azt sem tudta, merre lehet —, hátha sikerül valami közelebbit megtudnia. Ha egyebet nem, legalább a lány nevét és címét. De enaek sem látta már sok értelmét. Telefonon is megtudhatja. Komoran nekivágott a városnak, gyalog ment haza, a szállodába. A főportás volt az éjszakai ügyeletes: zavart mosollyal fogadta. — Elnézést, mérnök úr — mondta, s miközben leakasztotta a tartóról a szobakulcsot, egy összehajtott papírlapot vett elő a tartó alatt lévő kis rekeszből. A lapot a szálloda nevét, címét feltöntető jegyzettömbről tépték le; a fiú felismerte a rúnaírásra emlékeztető díszes betűket. — A nappali portás elfelejtette átadni — mondta a főportás mentegetőzve. — Üzenet a mérnök úr számára. Egy hölgy adta le, telefonon. De nagyon zavaros üzenet — mondta sajnálkozva —, a hölgy nyilván németül beszélt, és a nappali portás nem ért németül.. . Parancsoljon, mérnök úr. Nem tudom, sikerül-e valamit kibetűznie. És ismételten elnézést kérek, mérnök úr .. . A papírlapon mindössze néhány alig megfejthető szó állt. Az Armbruch és a fiiege szavakat, a történtek ismeretében, meg lehetett fejteni, az aláírás — Christine — tökéletesen olvasható volt, de az alatta lévő Adresse szó után már újabb hieroglifek következtek. A város nevét sem lehetett kibetűzni, de azt a fiú ismerte. Viszont az utca nevét mindössze néhány értelmetlen mássalhangzó jelezte.
