Irodalmi Szemle, 1986
1986/8 - Rácz Olivér: Labdákkal játszadozó szökőkút (elbeszélés)
szavakból egymáshoz illesztett szópár Norvégiában az udvarias és illő „köszönöm" kifejezése; a kurta ,,tak” egyszerű, de baráti ,,köszi”-nek felel meg, míg a megismételt, népies „Tak, tak!” már komoly, megelégedett elismerést jelent. Az íjjiénti kombinációs sorozat tehát egészen kivételes, minden várakozást felülmúló nyugtázás megnyilvánulása lehetett. A pénztár üvegablakán nyomtatott tábla jelezte, hogy az esti előadásra minden jegy elkelt; a pénztárosnő unottan üldögélt fülkéjében egy vasta regény felett. De amikor ■a fiú becsúsztatta a félig leeresztett üvegablak alatt a névjegyét, a pénztárosnő szája széles mosolyra húzódott. A regény, benne a tarka mintás, norvég könyvjelzővel, egy pillanatra becsukódott, s a pénztárosnő elővette a kis kézipénztár alól a névjegy mását a hozzá tűzött belépőjeggyel együtt. A fiú elővette a pénztárcáját, de a pénztárosnő megbántottan mosolyogva, tagadóan ingatta a fejét: nem, nem! — Mange tak — mondta a fiú, s miközben a szemével a ruhatárt kereste, hogy letehesse a kalapját és a virágcsokrát, gyorsan visszafordult, és még egyszer bekiáltott az ablakon: — Tak, tak . ..! Amikor a jegyszedőnő a bejáratnál elkérte a jegyét, akkor vette észre, hogy a jegy és a névjegye között még egy kartonlap fehérük, amely szerint egy bizonyos Interna- jonalt Kultursamband tisztelettel meghívja a Selskapslokalene i Okern Torghall pá Okern Torg — obs. ikke Okern-Sentret termeiben rendezett Jubileumsfestre. Drága Krisztina ... Türelmetlenül várta az előadás kezdetét és a színre táncoló cigánylányokat — balról a harmadik ...! A cigánylányok be is lejtettek, de balról a harmadik nem volt Krisztina. Sem balról a negyedik, sem jobbról a harmadik. A fiú a földszint negyedik sorában ült, nem tévedhetett. Értetlenül meresztgette -a szemét, de hasztalanul. Krisztina nem volt ott a cigánylányok között. Feszülten, előrehajolva figyelte az előadást, de Krisztina a következő képek, jelenetek, sőt az első rész fináléja során sem tűnt fel a színpadon. A fiú a szünetben izgatottan, felzaklatva sietett ki a nézőtérről. Vaktában nekivágott ■az ismeretlen folyosóknak, amerre a színpadot és az öltözőket sejtette, s végül valóban sikerült rábukkannia a szürke vasajtóra, amely a jelek szerint a színház belső, rejtett •világába vezetett. Az ajtóban sisakos, egyenruhás tűzoltó állta útját. — A társulathoz tartozom — hazudta a fiú hadarva, németül. A tűzoltó tagadóan megrázta a fejét, aztán nyomatékosan a fiú kezében füstölgő cigarettára mutatott. — Vagy úgy — ocsúdott a fiú, és sietve a tűzoltó mellett állő homokkal teli urnába oltotta a cigarettát. Azután izgatottan megismételte: — A társulathoz tartozom. Üzenetet Tiozok. Sehr, sehr dringend! Wichtig! Eilig! A tűzoltó gyors pillantással végigmérte, aztán közömbösen intett, és félreállt az Htjából. A vasajtó hosszú, homályos folyosóra nyílt; a folyosó vége felől kopácsolás zaja, zsivaj, élénk hangzavar hallatszott. A fiatalember végigsietett a folyosón, aztán tanácstalanul megtorpant: tágas előcsarnokban találta magát. Szürke munkaköpenyes színházi munkások, kellékesek, díszletezők siettek el mellette, rá sem pillantottak. Végül egy izgatott, magas férfit sikerült elcsípnie. — Bocsánat — szólította meg elszántan, magyarul. — Merre van a táncosnők öltözője? Sürgős üzenetet hoztam az egyik hölgynek. A karból. Nagyon sürgős. A férfi rábámult. — Jobbról a harmadik ajtó — kiáltotta, és az egyik díszletező munkás után iramoy ■dott. — De most nem beszélhet velük — harsogta vissza. — Szünetben tilos zavarni őket. A fiatalember gondolkodás nélkül a jelzett ajtóhoz sietett, erélyesen bekopogott. Idősebb, fáradt tekintetű öltöztetőnő nyitott ajtót, tucatnyi gombostűvel a fogai között. — Mit óhajt? — sziszegte a tűk mellől, türelmetlen csodálkozással. — Kérem, egy Krisztina nevű hölgyet keresek — hadarta a fiú könyörögve. —
