Irodalmi Szemle, 1986
1986/8 - Rácz Olivér: Labdákkal játszadozó szökőkút (elbeszélés)
hogy vigyázzak magamra. Elvégre nem ismeri magát — mondta olyan meghitt természetességgel, mintha ő ismerné a fiút. — Azt válaszoltam, hogy maga majd vigyáz rám. Azt mondta, akkor jó. És örült, hogy kezdek kigyógyulni Tiborból... Az utolsó szónál hevesen megrázta a fejét, az ajkába harapott. — Bocsásson meg — mondta. — Ezt nem kellett volna mondanom. Nagyon ostobán hangzott. Haragszik? A fiú tagadóan megrázta a fejét. — Sőt. Örülök neki, hogy kezd kigyógyulni. És kétszeresen örülök, hogy részese lehetek a gyógyulásának ... A lány felállt az asztaltól, lehajolt, és könnyedén megcsókolta a fiú arcát. — Gyerünk — mondta halkan. — Már teljesen besötétedett. Semmit sem fogunk látni a szö- kőkútjából. Mire felértek a dombra, amelyen a fiú szállodája állt, valóban teljesen besötétedett. De a szökőkútra esténként a bokrok közé rejtett fényszórókból kék, piros, zöld fényt vetítettek, s a színes kis labdák bolondosán szökdécseltek a fénycsóvák váltakozó kereszttüzében. A fiú szállodai szobájának ablakában álltak; a lány gyerekes elragadtatással gyönyörködött a látványban. — Ha időnként majd felutazom hozzád, Pestre, sorra vesszük az összes pesti szökő- kutat. És természetesen a budaiakat is — mondta álmatagon, és karcsú, forró testével a fiúhoz simult. — Te Pesten élsz, vagy Budán? A fiú összerezzent. Tudta, hogy ennek a kérdésnek előbb vagy utóbb el kell hangza- nia, most mégis teljesen váratlanul érte. — Sem Pesten, sem Budán — mondta csendesen. — Sőt még csak nem is Magyar- országon .. . — Ő! — kiáltott fel a lány halkan. — Ne ijedj meg; nem az Északi-sarkon élek — mondta a fiú sietve, mert érezte, hogy a lány teste megrándul. — És nem is valami elérhetetlen helyen. — Hol? A fiú megmondta. A szökőkút előtt egy sétáló pár haladt el; egy magas, szikár, középkorú férfi és egy alacsony, gömbölyű asszonyka. A férfi a szökőkút előtt megállt, megpróbálta elfogni az egyik vízsugáron pattogó, színes kis labdát. De csak annyit ért el, hogy víz csörgött a zakója ujjába. Az asszonyka hangosan, bugyborékolva felkacagott. Aztán újra csend lett. — Akkor hát — mondta a lány rövid szünet után —, nem látogatjuk majd sorra a pesti meg a budai szökőkutakat... Elégedjünk meg ezzel az eggyel. — De hiszen alig kétszáz kilométernyire élünk egymástól — mondta a fiú, és maga is elcsodálkozott rajta, milyen fakó és rekedt lett a hangja. — Akár minden második héten meglátogathatlak. És te is engem ... — Csitt! — mondta a lány. — Ne beszélj. Ez itt — mutatott ki az ablakon — a mi szökőkutunk. Egyedül a miénk ... A fiú másnap már délután hatkor újra Oslóban volt. Sietve átöltözött, taxit hívatott. Űtközben megállíttatta a kocsit a virágpiac előtt, vett egy nagy csokor virágot. Amikor visszaült a kocsiba, a söfőr megértően rávigyorgott és harsány norvég szavak zuhata- gával árasztotta el. Beszélj csak, gondolta a fiú derűsen bólogatva. Úgysem értelek, de biztosan igazad van. Éppen ezért, amikor megálltak a színház épülete előtt, szokatlanul nagy borravalót adott. — Tak, tak — nyugtázta a bankjegyet a kellemesen meglepett sofőr, s a nyitott kocsiablakon át még egyszer a fiú után kiáltott: — Mange tak! Mange tak! Tak, tak! . . . Állati nagy borravalót adhattam, tűnődött a fiú, miközben a színház pénztára felé sietett. Még mindig nem volt tökéletesen tisztában a norvég korona értékével, de azt már tudta, hogy a „Marige tak”, ez a feltehetően a szláv „mnoga” és a germán „danke”
