Irodalmi Szemle, 1986

1986/8 - Rácz Olivér: Labdákkal játszadozó szökőkút (elbeszélés)

viszony bölcs feltétele, hogy legalább egy fél kilométernyire lakjanak egymástól. És ha a szobrokat nem kedveli, akkor majd a hajdani normann idők nagyjairól mesélek magának. A szép Asa királynőről — kilencedik század —, meg a rettenthetetlen Rolló- ról, meg a hős Harald királyról, akinek az volt a mellékneve, ami magának.

— Dilis Harald?

— Nem: „szép hajú” Harald — mondta a fiú, és egy gyors mozdulattal megragadta a lány kezét. A lány karcsú ujjai engedelmesen belesimultak a tenyerébe.

Amikor bealkonyodott, fáradtan, boldogan telepedtek be egy kisvendéglőbe, a királyi vár közelében, s mellesleg alig öt percnyire a fiú szállodájától. De ezt a fiú nem árulta el.

Rákot és halat ettek s könnyű, aranyló rajnai bort ittak hozzá. A lány szeme úgy ragyogott, akár poharukban a bor, mert előzőleg a királyi gárda látványos őrségváltását is megcsodálták, s utána hosszan csókolóztak a közeli park lombos fái alatt.

— Maga hol lakik? — kérdezte a lány váratlanul, miközben a fiú éppen azon törte a fejét, hogyan tudakolja meg a főpincértől, merre találnak egy olyan mulatót, ahol táncolni lehet. Sóvárogva vágyott rá, hogy magához ölelhesse ezt a vidám, szép lánytestet.

— Hol? — kérdezte a lány kíváncsian.

— Itt, nem messze, alig néhány lépésnyire — vallotta be a fiú. — Nagyon kedves kis szálloda. Viszont akkora kertje van, akár egy sportpálya. És tele van mohos sziklákkal és ősrégi fákkal.

— Én már olyan házat is láttam itt, amelynek a szegletéből kimagaslott az eredeti szikla. Az, amelynek a tövébe a házat építették — mondta a lány hűvösen. — De azt mondják, vannak olyan házak is, amelyekben a kandalló épült a telek eredeti sziklájához, a ház kertje pedig a hajdani, eredeti erdő egy része, a hozzávaló kis forrással egyetemben.

— Az én szállodán sziklái is eredeti sziklák — mondta a fiú buzgón. — Nem puszta díszletek. És a kert közepén egy karcsú szfckőkút labdázik színes kis kaucsuklabdák- kal...

— És most nyilván megkérdezi, nem akarom-e megcsodálni azt a csodálatos szökő- kutat? — kérdezte a lány gonoszkodva.

— Semmit sem akartam megkérdezni — mondta a fiú, és lehajtotta a fejét, mert érezte, hogy elpirult, és mert titokban valóban valami ilyesmi motoszkált a fejében.

— De ha nem nagyon fáradt, és nem kell még hazamennie, boldog lennék, ha még velem maradna — mondta lehajtott fejjel. — És oda viszem, ahova maga akarja

— mondta nagyon őszintén és nagyon halkan, szinte alázatosan.

A lány elmosolyodott.

— Kedves — mondta ugyanolyan halkan, és a fiú kezére fektette a tenyerét. — Maga nagyon kedves. Akkor most fizessen, és gyerünk. Mindig szerettem a labdázó szökőkutakat ...

A fiú elszoruló torokkal, a váratlanul rátörő boldogságtól szédelegve intett a főpin- cérn«k.

— Nem fogják keresni? — kérdezte aztán, még egyre kábultan. — Nem kellene telefonálnia? Üzennie?

— Már megtettem — nevetett a lány. — Mit gondol, miért voltam olyan sokáig kint, amíg maga megrendelte a vacsorát? Felhívtam a barátnőmet, akivel együtt lakom. Már éppen riasztani akarta a társulatot. Tudja, én nagyon rendes lány vagyok ám — mondta aztán nagyon komolyan. — Nem szoktak hozzá, hogy elcsavarogjak. Tudja, nekem a drága Tibor előtt alig volt dolgom fiúval — mondta csendesen, elmélázva. — Én igazán nagyon rendes lány vogyak — mondta olyan keresetlen őszinteséggel, hogy a fiú szótlanul lehajolt és megcsókolta a lány kezét.

— Mit mondott a barátnőjének? — kérdezte aztán kíváncsian.

— Az igazat — mondta a lány, csodálkozástól tágra kerekedett szemmel. — Azt, hogy megismerkedtem magával, és együtt töltjük az estét. Persze, akkor még nem gondoltam a maga szökőkútjára, mert nem is tudtam róla — fűzte hozzá gyorsan, s most ő hajtotta le a fejét.

— És a barátnője? Nem ütközött meg rajta?

— Nem — válaszolta a lány meglepetten. — Ismer engem. Csak annyit mondott,