Irodalmi Szemle, 1986
1986/8 - Rácz Olivér: Labdákkal játszadozó szökőkút (elbeszélés)
csámpásan elballagott a fiatalember mellett, barátságosan felpillantott rá és kíváncsian megszimatolta a nadrágja szárát. Mire az lehajolt, és ugyanolyan barátságosan megsimogatta a kiskutya fejét. A kiskutyát vezető hölgy idős volt, sovány, szikár, kimért és szemüveges. Nem árt hangsúlyozni: a simogatás kizárólag a kiskutyának szóik Mégis az idős hölgyből váltott ki félreérthetetlen, felháborodott tiltakozást. A hölgy szapora mozdulatokkal rövidre fogta a túl hosszú pórázt, magához vonta a kiskutyát, és visszautasító, lesújtó arckifejezéssel tetőtől talpig végigmérte a fiatalembert. Aztán kemény norvég szavak hangzottak el, nem hangosan, de nyomatékosan: néhány ismerősen csengő kifejezésből ítélve bizonyos tolakodó, tapintatlan külföldiekről szóltak. (A fiatalember simogatás közben néhány kedveskedő, becéző szót is eldünnyögött, természetesen az anyanyelvén: nem tudott norvégül becézni. Az idős hölgy tehát könnyen azonosíthatta.) A bulldogkólyök, amely egy pillanattal azelőtt még kéjesen tűrte a simogatást, úrnője szavaira nyomban a fiatalember ellen fordult, s éles kölyök- hangján bőszen megismételte a tapintatlan külföldiekről szóló észrevételeket. A norvégok — a kutyák sem — nem barátkoznak az utcán. Külföldiekkel meg aztán semmi esetre sem. Rendben van: a kutya élőlény és magántulajdon. A papírhajó azonban játék, élettelen tárgy, s miután útjára bocsátották és nem törődnek többé vele — a lány csak fél szemmel követte az útját, s pillantása annyira felületes, távolba néző volt, mintha a legkevésbé sem érdekelné a kis hajó további sorsa —, a fiatalember úgy érezte, nem vét az Illemszabályok ellen, ha vállalja a kéretlen navigátor szerepét. Annál inkább, mert a hajó időközben eléje érkezett, és tehetetlenül fennakadt egy kiálló sziklán. Hozzátapadt a kis szírt oldalához: a megfeneklés vagy felborulás veszélye fenyegette. Zátony. Hajótörés. A fiatalember ültében közelebb húzódott a vízhez, kinyújtotta a karját, meg akarta akadályozni a tragédiát. Közben lopva a lány felé pillantott. A lány elfordította a fejét. A fiatalember elszabadította a hajót a zátonytól. Közben a királyi jacht egyik kajütablakáról visszaverődő napsugár elvakította, hunyorognia kellett. Pislogva bökte meg a kis papírhajót, aztán önkéntelenül gyorsan utánanyúlt, megakasztotta az útját. A hajó belső oldalán, a tatbal felől — a fiatalember nem tudta biztosan, ezt a részt nevezik-e tatbalnak; lehetett volna tatbástya vagy akár palánklemez is, de így is jól hangzott —, egyszóval a kérdéses oldal felől írott betűk tűntek a szemébe. A hajőtest nyilván egy megírt levélből készült. Pontosabban: egy megkezdett és be nem fejezett levélből, mert a palánklemezen — maradjunk ennél — mindössze ez a néhány gondosan, szép betűkkel formált szó állt: „Tibor! Ez az utolsó levelem Hozzád. Ezt nem érdemeltem Tőled. Te piszok!” A szöveg többi részét elnyelte a hajtogatás, de az is lehet, hogy itt véget ért a levél, s már ezt a néhány szót is kezdte elmosni a tenger sós vize. A „piszok” szó már csaknem a merülési vonal alá került. Ez komoly veszélyt jelent: minden kezdő hajósinas tudja. De a fiatalember ettől függetlenül meglepetten kapta ki a kis hajót a vízből: ezt az „utolsó levelem”-et magyar nyelven írták. A fiatalember elképedten nézett a lányra. Ojfent megállapította, hogy a lány nagyon szép, s bármi is lehetett az a bizonyos „Ezt”, bizonyos, hogy a lány semmi esetre sem érdemelte meg az ismeretlen Tibortól. A „Te piszok!” tökéletesen megalapozottnak látszott. A lány időközben felpattant ültéből. így, életnagyságban, magas, izmosán nyúlánk alakjával még szebb volt. Erélyes, gyors léptekkel a fiatalember felé indult — járás közben a két karcsú, könnyű, sarkatlan félcipőbe bújtatott lábfejét a szokottnál egy kissé jobban kifordította, de ez is pompásan illett hozzá —, s már messziről kiáltotta: — Geben Sie hier! ... — Heer!... — javította ki bizonytalanul, majd hasonlóan bizonytalan, bájosan akadozó német nyelven folytatta: — Dér Schiff — das Schiff — gehört mír — mein Schiff! ... Aztán bosszúsan megrázta a fejét, s nyomatékosan magyarul is megismételte: — Adja ide! Azonnal adja ide! Ez az én hajóm .. . Mein Schiff — geben Sie her — Hier ... — magyarázta kétségbeesett haraggal és tehetetlenül sürgető taglejtésekkel. — Kétségtelen. A magáé. A maga hajója — biztosította a fiatalember készségesen,
