Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - FÓRUM - Ján Sabol—Zeman László: Adalék Ady lírája szlovák fordításainak kérdésköréhez

■sorok, adys rímhelyezés) metrikai jellege szerint — de természetesen a tartalminak vetületeként is — a szlovák költészet k r a s k 6 i átalakulásával vonható párhuzamba.

A szlovák költészetben hagyományossá vált jambus lazítása és ellenpontozása áthatóan jelentkezik Ivan Krasko verselési gyakorlatában. Az eljárás egyik módozata a tro- ■cheusnak, a daktllusnak és főképpen kombinációjuknak a felnyomulása. (Megjegyezhetjük: a magyar és a szlovák jambus, valamint a többi versláb hangtani ritmikai felépítésének különbözősége nem zárja ki funkcionális átfedődésüket, s a magyar jambus hangsúlyos kezelése fejlődési tendenciaként ismert...). Mikulás Bakos a szlovák vers fejlődését tárgyaló monográfiájában (1939, 19684) a Krasko-iskola verselésére ezenkívül — de ezzel összefüggésben is — a verssornak és mondattani szerveződésének egybeesését s az ebből levezethető soronként változó szőtagszámot, továbbá a sorok jellegzetes kéttagúságát (a 6. szótag előtti sormetszetre és a 6. szótag „erős” nyomatékára [!] vonatkozólag 1. i. m. 194, 199), tehát az intonációs egységek önállósulását tartja jellemzőnek. F. Straus és J. Sabol kvantitatív módszerű vizsgálataikra támaszkodva a dolgok állását úgy határozzák meg, hogy a Krasko-iskola szabad verse bizonyos fokú szillabikus és metrikai (a leggyakrabban hangsúlyos-jambusi) szervezettséget mutat (Straus—Sabol 1968, 127—8, 158), miközben Ivan Krasko verseiben e kötöttség az iskola többi tagjával szemben kifejezett. A szerzők a hangzók szintjén a magánhangzók rendezett egymásutánját, a mássalhangzók viszonylag magas frekvenciáját, a rímnek verssorba szövöttségét, a sorok hangzásbeli variálódását stb. dokumentálják (Sabol— Straus 1969, 62—78, Straus 1966). Krasko jellegzetes strófaszerkesztését és versének eufóniáját mindegyik kutató kiemeli.

A felsoroltakból nyilvánvaló analógiák jegyében Ady költészetének főképpen két jellemzőjét idézzük: egyrészt szóközpontúságát (amelyre vizsgálói olyan értelemben is felfigyeltek, hogy soraiban mintha mindegyik szó nyomatékossá válna), másrészt szuggesztív zeneiségét. A zenei hatással kapcsolatban a két költő hangzóstatisztikájának egybevetése sem látszik fölöslegesnek; Krasko mély tónusú eufóniájának párhuzamaként — annak „jelentéstanával” együtt — a két fonémarendszer és gyakorisági mutatóik között fennálló különbségek ellenére Ady első három kötetének (1. lékel—Papp 1974, 36—7) hasonló hangkezelése ötlik fel. De egyezést jelent például a 9 szótagos verssornak mindkét költőnél feltűnő gyakorisága is.

Az elmondottakkal a szlovák Ady-fordítások beágyazódási hátterének poétikatörté- neti-metrikai sávját villantottuk fel, abból a célból, hogy rámutassunk a fordítás és a befogadás verstani feltételeire, sőt egyben arra, hogy Adynak a fordítók poétikája által is átszövődő tolmácsolásában (1. Miko—Zeman 1979) épp a „kraskói jellegűt” véljük a leginkább megközelítőnek. A fordítás teóriájának ritmikai-metrikai szempontjait illetően főképpen J. Levý monográfiájára hivatkoznánk (1963, 157—192); az általánosnak jelentőségére hívja fel a figyelmet a ritmus átkódolásában L. Robel (1978, 99—102, 105—6). Az összegező értékelés természetesen a „beágyazódások” rendszerének és meg- feleltethetőségének teljesebb felmérését feltételezi, különböző szintű fordítási egységek szerint, összességükben, az egyes fordítók, egyes versek (esetleg versrészek) léptékében s az Ady-tltkok visszaadásának arányaiban is megméretve. Az ilynemű részletező elemzést egyelőre csak feladatként említhetjük, s a következőkben példafeltáró célzattal egyetlen versnek, az Ady-titkok egyik körét képviselő s a szimbolizmus kategóriái felől emblémaszerűnek mondható, az eddigiek során is sokrétűen elemzett, három szlovák fordításban ismert (E. B. Lukáč 1930, V. Marko 1934, V. Beniak 1957) Sírni, sírni, sírni című költeménynek transzlációs-metrikai egybevetésével foglalkozunk.

3. A szlovák Ady-fordításokról elmondhatjuk, hogy általában formatartók. Ez lényegében a fordítási helyzetnek, a „beágyazódások” jelzett együvé tartásának a folyománya, s annak a két nyelv megfelelései és prozódiai affinitása éppúgy összetevői, mint a fordítók kétnyelvűsége.

A vizsgált Ady-vers elsődleges állandójának kell tekintenünk a sorok szótagszámát. A kétsoros versszakokba rendezett huszonnégy kilenc szótagú verssorból 12 sor 5/4-es, 4 sor 5/4-es vagy 4/5-ös szótageloszlásban tagolódik ketté; a 11. és a 16. sor 3/3/3 osztódású. Az öt és négy szótagos egységekben, „félsorokban” további ketté- osztódási tendenciát tapasztalhatunk. A költemény ritmikai szerkezetét Kodály meg